Vízgazdálkodás Tanszék története

1808–1904


A hazai erdészeti felsőoktatás kezdete 1808-ra tehető, amikor a Selmecbányai Bányászati Akadémián létrehozták az Erdészeti Tanintézetet, amelynek feladata részben a bányászakadémikusok képzése volt az erdészeti tudományokban, részben pedig mindazok képzése, akik kifejezetten az erdészeti pályát választották hivatásul (Lesenyi, 1958). Ekkor, s jó ideig még nem voltak erdész tanszékek, csak egyetlen intézet, s a mai értelemben vett tantárgyak helyett is inkább témakörökről lehet beszélni.
Az erdészeti felsőfokú képzés kezdetéhez, de a víztani ismeretek oktatásához kötődően is, röviden szólni szükséges az ún. „filozófiai kurzus”-ról, amely elnevezéssel tulajdonképpen a középiskolai oktatás utolsó két évét illették, amikor elsősorban logikát, matematikát és fizikát oktattak, s amely kurzust a felsőfokú továbbtanulás, különösen a mérnökképzés megalapozása érdekében tartották szükségesnek. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a XIX. század első felében, egészen az 1850-es oktatási reformig, e kurzus elvégzésére nemcsak a középiskolák, hanem a felsőfokú tanintézetek is lehetőséget adtak, sőt beépítették tanrendjükbe. A Selmecbányai Bányászati Akadémián 1809-ben ezzel a céllal egy új tanszéket hoztak létre, amelynek vezetésére Schitkó József kapott kinevezést. Eme előkészítő tanulmányok elvégzése 1810-től már az Erdészeti Tanintézet hallgatói számára is kötelező volt.
„filozófiai kurzus” tananyaga alapvetően mennyiségtani (matematikai) és természettani (fizikai) ismeretekből állt. A természettanban a víztani ismereteket „a víz”, „a víznyugtan” (hidrosztatika) és „a vízmoztan” (hidrodinamika) elnevezésű részek képviselték (Faller, 1871).
A víztani ismeretek az Erdészeti Tanintézet első tanára, Wilckens Henrik Dávid által összeállított első tanrend-tervezetben is megjelentek, az építészet részeként „Vízépítészet” címmel. Ekkor, s még mintegy száz esztendőn át a vizes tárgykör elsősorban a faanyag vízi szállításával volt kapcsolatos.
Az 1811-től bevezetett 3 éves tanrend (Vadas, 1896) első évfolyama a „filozófiai kurzus”, az un. előkészítő tanfolyam volt, amelyet az erdészek együtt hallgattak a bányászokkal. A második és harmadik év tanrendje nem ismeretes részletesen, de annyi igen, hogy a harmadik év első félévében oktatták a Használattant, s abban minden bizonnyal szó esett a szállításról, a faanyagok vízi szállításáról is.
Az Erdészeti Tanintézet első időszakában viszonylag sűrűn követték egymást a változtatások, a kiigazítások, hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy új szak alapításához, oktatásának formálódásához ma is szükséges néhány esztendő. 1816-ban egy egyszerűsített tanrendet vezettek be, amelyben a víztani ismeretek helyzetét különösebben nem változtatták. Az első év második félévében a „physika, mechanika, hydrostatika, aerostatika, tervek rajzolása” témakörök oktatását tervezték. A második és harmadik évben oktatandó ismeretek között szerepelt az erdőhasználat, benne a faanyagok vízi szállítása.
1834-től Feistmantel Rudolf vette át az Erdészeti Tanintézet vezetését, aki úgy gondolta, hogy az előkészítő tanfolyamot követő két éves szakoktatást egy tanársegéddel továbbra is meg lehet oldani, s így „az erdészeti tanszék számának szaporítását” feleslegesnek tartotta. Feistmantel, az általa készített tanrend szerint a III. félévben adta elő
„… a fának szállítását és pedig, tekintettel a csúsztatókon, úsztatással és tutajozással való szállításra s a gátak és gerebek építésére …”

A selmeci tanintézet 1846-tól Bányászati és Erdészeti Akadémiává alakult, de erdészeti tanszék még ekkor is csak egy volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei és következményei természetesen a selmeci tanintézetre is hatottak, de a víztani ismeretek oktatásának történetét nem szakaszolták.
A XIX. század második felében, mint ahogy az akkori Magyarország általában, az erdészeti felsőoktatás is, csak a „Kiegyezés”-t követően állhatott igazi fejlődési pályára. A vizes ismeretek ettől kezdődően már tantárgycímekben is megjelentek. Az 1868-ban induló magyar nyelvű oktatás tanrendjében, a III. évfolyam nyári félévében „Víz- és útépítészet” című tárgy szerepelt (Vadas, 1896). Néhány évvel később, az 1872-es tantervben a vízzel, illetve a vízépítéssel kapcsolatos ismeretekkel már két tantárgy foglalkozott. Mind a hároméves, un. általános erdészeti, mind a négyéves erdőmérnöki tanfolyamon szerepelt a „Víz- és útépítészet”, valamint a „Gátak és gerebek szerkesztése” című tárgy. A vízépítéssel, más építési témakörökkel együtt, a bányászokkal közös Építészeti Tanszék, a gátakkal és gerebekkel pedig, mivel eme építmények közvetlenül kapcsolódtak a faanyag hasznosításához, szállításához, az ekkor alakult új erdészeti tanszékek közül az Erdőhasználati Tanszék foglalkozott.
Jelentős változásnak tekinthető, hogy 1872-ben az addig egyetlen Erdészeti Tanintézet tevékenységének folytatására négy erdészeti tanszék alakult. Az ismeretkörök azonban ennél már sokkal jobban tagolódtak, így eme új tanszékek szakmai profilja szélesebb volt, mint egy mai tanszéké. A XIX. század második felében is még jellemző volt, hogy egy-egy oktató az ismeretkörök széles skáláját oktatta, mint például Szécsi Zsigmond is:
„1867/8-tól 1871/2-ig a középítészetet, víz- és útépítészetet és a mezőgazdaságtan encyclopédiáját adta elő, azután még az 1872/73.-i tanévtől egészen 1895-ig az erdőhasználattant, erdészeti iparműtant, gátak és gerebek szerkesztését és rajzolását, a mezőgazdaságtan encyclopédiáját, s evvel kapcsolatban a mesterséges haltenyésztést és végre a vadászat- és fegyvertant a szükséges gyakorlatokkal együtt.” (Pauer, 1896)

Amint már említettük, ebben a korszakban a víztani ismeretek alapvetően a faanyag vízi szállításához kötődtek. Ezt tükrözi Szécsi Zsigmond 1884-ben megjelent „Erdőhasználattan” című, átfogó tankönyve is, amelyben „A fának vízen való szállítása” tudnivalóival egy csaknem százötven oldalas fejezet foglalkozik (Szécsi, 1884). A szerző részletesen tárgyalja az úsztatáshoz és a tutajozáshoz kötődően a vízfolyásokkal és a különféle műszaki létesítményekkel, vízfogó tavakkal, bukókkal, gerebekkel kapcsolatos ismereteket.
Az 1888. évi tanrendben változtattak az építési témakörök tárgyain, s ettől kezdődően, a vízépítéssel a „Víz- és hídépítészet” című tantárgy foglalkozott (Vadas, 1896). A tárgy vízépítési részének programjában szó van a folyóvizek sajátosságairól, s azok felméréséről, a folyószabályozásról, a vízelvezető csatornákról, területek víztelenítéséről és a víztározásról.
Vadas Jenő átfogó munkájában (Vadas, 1896) az 1888-as tanrendhez kötődően, de legalábbis a könyvben közvetlenül azt követően, közli az egyes tantárgyak előadóját, óraszámát és részletes tematikáját. Az előadók személyéből viszont arra lehet következtetni, hogy ezek a részletes tantárgyi programok valószínűleg az 1895-ös, vagy az 1896-os évhez köthetők. Nem tudni, hogy Vadas Jenő ezeket milyen forrás alapján írta le, mindenesetre nagyon jó áttekintést adnak az adott korszak víztani ismeretekkel kapcsolatos oktatásáról. Az alábbiakban abból a négy tantárgyi programból idézünk, amelyek részben, vagy egészben a víztani ismeretekkel foglalkoznak.
A bányászati akadémia szakiskoláival közösen hallgatott tantárgyak közül a 21. sorszámú a „Víz- és hídépítéstan” volt, amelyet Staubner Jenő r. tanár oktatott a II. félévben, hetenként 2 óra előadás, 2 óra rajz időkeretben:
„I. Vízépítéstan. A folyóvizek tulajdonságai, a vízfolyás törvényei. A folyómeder és a partok alakja és anyaga. Vízgyűjtő-medencze, árterület. A folyók legkisebb normális és legmagasabb vízállása és a vízállásváltozás okai. Vízméréstani (hydrometrikus) munkálatok: a víz sodrának felvétele, a vízállások meghatározása, a vízmérczék szerkezete és felállítása, a vízmélység, a mederszélesség mérése, a folyó keresztszelvényének felvétele, a hosszúsági szelvény felvétele, a víz esésének meghatározása, a vízsebesség mérése és a vízemésztés meghatározása, a folyó meder minőségének felvétele s a folyó térképének felvétele és elkészítése. Folyószabályozás: vízmosások, hegyi patakok stb. szabályozása. Normális mederszelvény alakja és kiképzése. Partvédő művek: kőhányás, rézsutozás, begyepesítés, beültetés, bevetés, kővel való burkolás, rőzsefonás, rőzsekeverés. Közönséges és süllyesztő rőzsekévék készítése. Part- és gyámfalak kőből és fából. Futólagos partbiztosítás. A meder mélyítése és összeszorítása, sarkantyúk, párhuzamos művek nemei, szerkezete, anyaga és építésmódja. A meder irányának megváltoztatása, átvágások és kiegyenlítések útján. Fölösleges folyóágak elzárása és feltömése. A folyók torkolatának megigazítása stb. Bukógátak, zsilipesgátak, fenékgátak, nyitható áteresztők stb. rövid ismertetése. (Az erdészeti gátak és gerebek szerkesztése külön tantárgyat képez.) Védőtöltések nemei, szerkezete, építési módja és fenntartása. Telkek víztelenítése, alácsövezés, lecsapolás, colimáció által stb. Vízvezető csatornák czélja, alakja, nyomozása, táplálása, a víz raktározása.”

Az erdészeti szaktárgyak közül a 29. sorszámú az „Erőműtan és erdészeti géptan”, amelyet Schenek Gyula rk. tanár oktatott, hetenként 5 óra előadás, 2 óra gyakorlat keretében.  Az Erőműtan című rész V. fejezete az alábbi:

„V. Folyékony testek erőműtana. 

  • A víz egyensúlytana. A víznek mechanikai tulajdonságai. Nívó- és szintlap. Súlyos nyugvó víznek a feszültsége. A víz deréknyomása valamely edény sík oldalára. A deréknyomás középpontja. Nyomás a fenékre. Irány-nyomás. Közlekedő edények törvénye. Barométer és manométer. Archimedes tétele. Úszó test egyensúlya. Metacentrum.

  • A víz mozgástana. Vonatkozás a feszültség és a sebesség között. Állandó kifolyásnak elméleti mennyisége vízszintes nyílásnál. A kifolyás valódi mennyisége. A víz mozgása szabályos csatornában.”

 

A 39-es sorszámú „Erdőhasználattan” című tárgyat Csiby Lőrinc h. t. adta elő a téli félévben, hetenként 4 óra előadás, 4 óra gyakorlat során. Részlet a tantárgy leírásából:
„A fának vízen való szállítása. Az úsztatás. Az úsztatásra berendezendő vizek szabályozása és felszerelése. Az úsztatás kivitele. A tutajozás, a tutajozásra berendezendő vizek szabályozása és felszerelése.”

Ugyancsak Csiby Lőrinc gondozta a 41-es sorszámú „Gátak és gerebek szerkesztése” című tárgyat a II. félévben, hetenként 3 óra előadás, 2 óra rajz időtartamban, amelynek tananyaga az alábbi volt:
„A vízgyűjtők. Ezeknek tervezését megelőző műszaki előmunkálatok. A különféle szerkezet szerint s különböző anyagból épült vízgyűjtők felépítése. A zúgók és az ezeket elzáró készülékek. A vízgyűjtők biztosítása és tartóssága. Bukógátak, ezek czélja, szerkezete, magassága. A felduzzasztás magasságának és a duzzasztás távolságának meghatározása. A zsilipek és duzzasztók, ezeknek czélja és szerkezete. A gerebek szerkezete, általános elrendezése. A gerebekre gyakorolt víznyomás apasztása. A gerebek kezelése. A csatornák nélküli, csatornákkal átszelt é önkiterelésre berendezett gerebrakodók.”



A XIX. század végén
 néhány tantárgyhoz már voltak nyomtatott tankönyvek, mint például Szécsi Zsigmond említett munkája, de ekkor, sőt még a XX. század első felében is szokás volt, hogy hallgatók, vagy segédoktatók a professzorok előadásai alapján készítettek egy-két példányos, kézírásos, rajzokkal, ábrákkal is gazdagon illusztrált jegyzeteket.

Az időszak végén, az 1903-as tanrend szerint (Tanrend, 1903), az Erdészeti szakiskolának nevezett három éves, és az Erdőmérnöki szakiskolának nevezett négy éves képzésében egyaránt a III. évfolyam nyári félévében került előadásra a „Víz- és hídépítészet”, valamint a „Gátak és gerebek szerkesztése” című tantárgy.

 

1904–1966


A Bányászati és Erdészeti Akadémiát 1904-ben ismét átszervezték, s az intézmény elnevezését is módosították Magyar királyi Bányászati és Erdészeti Főiskolára. Az erdőmérnökképzés időtartamát ettől kezdve egységesen négy évben határozták meg, s új tanszékek alakultak, köztük az Erdészeti földméréstan, amely a víztani ismeretek oktatásában is jelentős szerepet kapott. Az oktatás szervezetileg és tartalmilag egyaránt változott.
Az 1904-es új tantervben (Tanrend, 1904) minimális névmódosulással, de változatlan helyen és óraszámmal található a „Víz- és hídépítéstan”, a gátakkal és gerebekkel foglalkozó önálló tantárgy azonban megszűnt. Ez utóbbi tananyagát az Erdőhasználattanból kivált „Erdészeti szállítási eszközök és berendezések” című tantárgy vette át, amely az ekkor alakult Erdészeti földmérés tanszék gondozásába került.
Az Erdészeti földmérés tanszék vezetésére 1906-ban Jankó Sándor kapott megbízást, aki közvetlenül ezt megelőzően, mintegy a reá váró feladatokra készülve, egy fél éves közép-európai, az erdészeti szállítóberendezésekkel és a vadpatak-szabályozással kapcsolatos tanulmányutat tett (Bácsatyai, 2003).
Az erdőmérnök hallgatók IV. évfolyamának előadott, két féléves „Erdészeti szállítási eszközök és berendezések” című tantárgy második fele a vízi szállító berendezésekkel foglalkozott. Jankó Sándor 1920-ban megjelent tankönyve (Jankó, 1920) jól érzékelteti, hogy eme tárgykör valóban megfelelt a gátakkal és gerebekkel foglalkozó témakörnek, hiszen alapvetően az úsztatással és tutajozással kapcsolatos ismereteket, a vízi szállítást elősegítő, azt lehetővé tevő művek, létesítmények, egyebek mellett gátak és gerebek tervezését és megvalósítását tárgyalta.
Az említett tankönyvben a vízi szállítás lényegét és jelentőségét Jankó Sándor a következőképpen fogalmazta meg:
„Minthogy a hegyvidékek vízben rendszerint gazdagok s a víz, patak vagy folyó alakjában a síkságok, a lakottabb helyek, a fogyasztási piacok felé veszi útját, a hegyvidéki patakok és folyók, mint kész szállítási utak kínálkoztak a hegyvidéki erdők fájának továbbítására és ezek fölhasználásával keletkeztek a vízi szállító berendezések, melyeket az jellemez, hogy a szállítás külön vonó erő igénybevétele nélkül, a víz cipelő, mozgató erejének fölhasználásával történik és hogy csak a víz cseppfolyós állapota mellett használtatnak föl a faanyag elszállítására.”



A századfordulót követően egyébként elsősorban a kisvasúti, majd a közúti szállítás fejlődésével a vízi anyagmozgatás jelentősége kissé csökkent. Az egyre intenzívebb területhasználatok miatt viszont előtérbe került az erózió kérdésköre, s nemcsak a gyakorlatban, hanem az oktatásban is. Az 1904. évi tanrendben ezt tükrözi a „Vadpatakszabályozás” című tárgy megjelenése, amelyet ugyancsak a Erdészeti földmérés tanszék keretében Jankó Sándor dolgozott ki és oktatott. Az 1909-ben Pellion Árpád IV. évfolyamos erdőmérnök-hallgató által készített és kiadott kéziratos jegyzet szerint a tárgy foglalkozik a csapadékvizek káros hatásokat előidéző működésével, a hordalék keletkezésével, a patakszabályozás alapelveivel és munkálataival, részletesen ismertetve a vadpatakok anyagtermelő övezetében, s röviden az anyagszállító és anyaglerakó szakaszokon végzendő munkálatokat (Jankó, 1909).
A legrégebbi múlttal rendelkező tantárgy a „Víz- és hídépítéstan”, amely a jegyzetek címében fordított szószerkezettel, „Híd- és vízépítéstan”-ként is többször megjelent. Példa erre Sobó Jenő tananyagának 1922-ben hallgatói jegyzet formájában megjelent kivonata (Sobó, 1922), s a húsz évvel későbbi, Modrovich Ferenc előadásai alapján, ugyancsak hallgatók által készített 1942-es „Híd- és vízépítéstan” (Modrovich, 1942). Az igen hosszú ideje változatlan tantárgynév ellenére a tartalomnak időnként természetesen változnia kell, amelyhez hozzájárul az oktató személyének változása is. E két jegyzet összevetése jó példa arra, hogy az egyes tárgyak sokáig változatlan elnevezése nem zár ki bizonyos szerkezeti és tartalmi módosulásokat.

„Híd- és vízépítéstan” jegyzetek:  
Sobó Jenő, 1922 Modrovich Ferenc, 1942
  • Hidrológia
  • Vízfolyások
  • Vízmérő munkálatok
  • Lefolyó víztömegek meghatározása
  • Csatornák és vízvezetékek
  • Duzzasztógátak
  • Folyók szabályozása
  • Partvédelem és biztosítása
  • Hidrológia
  • Vízmérő munkálatok. Hidrometria
  • Csatornák és vízvezetések
  • Vízerőtelepek
  • Duzzasztógátak
  • Folyók szabályozása
  • Alagcsövezés
  • Az öntözés


A vízépítéshez szükséges hidraulikai alapokat előbb az Erőműtan, később a Mechanika Tanszék keretében oktatták. Egy valószínűsíthetően 1904-es, kéziratos tantárgyi program szerint a Boleman Géza által oktatott „Mechanika és Szilárdságtan” című tantárgy egyik fejezete a folyékony testek erőműtanával foglalkozott. Benne a víz egyensúlytana és mozgástana című részek tartalmilag a korábbiakhoz hasonlók, csaknem azonosak a Vadas Jenő által leírtakkal. A folytonosságra utal Kövesi Antal erdőmérnök hallgatóknak tartott előadásai nyomán 1922-ben készült „Mechanika II.” című jegyzetének (Kövesi, 1922) egyik fejezete is, amely ugyancsak a „Cseppfolyós testek erőműtana” címet viseli, s amelyben egyebek mellett a víznyomásról, a különféle nyílásokon történő kifolyásról, a zsilipekről és a bukókról van szó.
Az első világégést, s a Főiskola Sopronba települését követően, 1923-ban újabb oktatási reform következett, s az erdészeti felsőoktatás immár a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolán folytatódott. Modrovich Ferenc vezetésével ekkor alakult mai intézetünk másik jogelőd tanszéke, az Út- és Vasútépítéstani tanszék, amely az Építéstani tanszéktől átvette az „Út- és Vasútépítéstan”, valamint a „Víz- és Hídépítéstan”, az Erdészeti földméréstani tanszéktől pedig az „Erdészeti szállítóberendezések” című tárgy gondozását. A „Vadpatakszabályozás” továbbra is az Erdészeti földmérésnél maradt, s azt még csaknem harminc éven át Sébor János oktatta.
Az 1934-35. tanévtől kezdődően a soproni főiskolát a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem alá rendelték, annak Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karaként. A karon belül az egyes szakokat osztályoknak nevezték. Az Erdőmérnöki Osztály képzési idejét négy évről négy és fél évre növelték, de a vizes ismeretek oktatása lényegében nem változott, vagy talán egy kicsit még hangsúlyosabbá is vált. Ezt jelzi, hogy az erdőmérnök hallgatók 1935-től „Mechanika II.” helyett „Hidraulika” című tárgyat hallgattak (Modrovich, 1936). A másik két vizes tantárgy változatlan elnevezéssel, egy-egy szemeszterrel hátrébb került, a „Víz- és hídépítéstan” a 7., a „Vadpatakszabályozás” pedig a 9. félévbe.
A vízi szállítás jelentősége, szerepe, részaránya az erdészeti szállításban ugyanakkor tovább csökkent, amit jól illusztrálnak a Modrovich Ferenc előadásai nyomán készült kéziratos jegyzetek, mint például az 1943-ban kiadott (Modrovich, 1943). Ennek „A fának vízen való szállítása” című fejezete, amely az úsztatásról és tutajozásról, a gátakról és gerebekről szól, már csak mintegy ötvenöt oldal terjedelmű, s a korábbiakhoz képest tartalmilag is meglehetősen szűkre szabott.
Az erdőmérnökképzés 1950-ig a Budapesti Műszaki Egyetem szervezeti keretei között történt, ezután az Agrártudományi Egyetem Erdőmérnöki Karán, majd 1952-től az ismét önálló Erdőmérnöki Főiskolán, 1962-től pedig az Erdészeti és Faipari Egyetemen folytatódott. Az Erdőmérnöki Szak mindez alatt természetesen nem mozdult el Sopronból. Az ötvenes évek elején volt egy szakosítási kísérlet is, amelynek keretében két tagozaton, az erdőgazdasági és az erdőipari tagozaton folyt az oktatás. Rövid idő alatt azonban ismét érvényre jutott az a nézet, hogy az erdőmérnökképzésben nem célszerű szétválasztani a biológiai és a műszaki képzési részt, hiszen éppen ez az egyik igazi erőssége.
Ebben, az átmenetinek tekinthető időszakban a vizes ismeretkör terén megjelennek ugyan új tantárgycímek, de a változtatások inkább formaiak, mint tartalmiak. Az erdőipari tagozaton a Modrovich-féle vízépítés folytatásaként a „Vízépítés” című tárgyat oktatták. Adamovich László és Partos Antal jegyzetének (Adamovich–Partos, 1951) rövid, mintegy bevezető része a hidrológiával és a hidrometriával kapcsolatos. A fejezet egészen röviden szól a vízkörzésről, a felszíni és felszín alatti vizekről, a meder, a vízállás, a vízsebesség és a vízhozam méréséről. A jegyzet ezt követő fő része, az előzőnél lényegesen nagyobb terjedelemben, a csatornákról és vízvezetékekről, az ivóvíz ellátásról, a vízi erőtelepekről, a lecsapolásokról, a talajcsövezésekről és az öntözésről szól.
Az erdőgazdasági tagozaton Sébor János által oktatott „Vízmosások megkötése” című tárgyat (Sébor, 1950) kis leegyszerűsítéssel a „Vadpatakszabályozás” utódjának lehet tekinteni. Ebben szó van a hordalék keletkezéséről, mozgásáról, az erózió elleni védekezésről, a vízmosáskötő gátak típusairól, méretezéséről, szerkezeti kialakításukról, az erdők vízmosáskötéssel kapcsolatos szerepéről.
A két tagozat újraegyesítése után, a folytonosságot, s egyszersmind az átmeneti állapotokat, de a változtatás igényét is tükrözi az 1954–1966 között oktatott „Hidrotechnikai melioráció” című tárgy, amely két korábbi tantárgy témakörét vonta össze, mivel első részében a „Hidraulika”, a másodikban pedig a „Vízmosások megkötése” tematikája ismerhető fel (Sébor, 1958).


1966–1993


A vizes ismeretek oktatásának története nem mindig kapcsolódott intézményi átszervezéshez. Ilyennek tekinthető az az időszak, amelyet az „Erdészeti vízgazdálkodás” időszakának lehet nevezni. A tárgy első programját Sébor János dolgozta ki 1963-ban, még az előző időszak végén, de bevezetésére csak 1966-ban került sor.
Sébor János tantárgyi programtervezete, bár erdőmérnök hallgatók számára készült, átfogta a vízgazdálkodás egészét. A tervezetben bevezetésként a vízgazdálkodás jelentősége, felosztása, s magyarországi szervezetének rövid bemutatása után a hidraulika és a hidrológia fejezetei következtek. Eme alapozás után, a vízgyűjtő terület rendezése című részben, az erózióval és a hordalékképződéssel, az erózió elleni védekezéssel, valamint a vízmosások megkötésével kapcsolatos ismeretek kerültek sorra. A továbbiakban a síkvidéki vízgazdálkodási tevékenységek közül a kisesésű patakok szabályozása, az ármentesítés és a belvízrendezés következett. A tervezetben külön fejezetként jelentek meg a vízbeszerzés, vízellátás és a szennyvizek kezelésének teendői. Ezt követték az öntözéssel, a víztárolókkal és halastavakkal kapcsolatos tudnivalók. Végül a vízerőhasznosítással foglalkozó fejezet zárta a sort.
Sébor János érdeme az „Erdészeti vízgazdálkodás” programjának összeállításában vitathatatlan, annak ellenére, hogy a tárgy oktatása – valószínűsíthetően – nem az Ő tematikájával kezdődött 1966-ban. A tantárgy ugyanis időközben átkerült az Erdészeti Szállítástani Tanszékre, s így annak első előadója Pankotai Gábor volt. A tantárgy formai és tartalmi formálódását mutatja, hogy a viszonylag gyorsan megjelent első egyetemi jegyzet a „Vízgazdálkodás” címet viselte (Pankotai, 1968), amelynek fő fejezetei sem egyeztek teljesen az 1963-as tervezettel.
A tananyagot Rácz József 1975-ben átdolgozta és kibővítette, amelynek eredményeként kialakult az a szerkezet és tartalom, amely mintegy harminc éven át alapját és keretét képezte az erdőmérnöki szakon a vízgazdálkodás oktatásának.
Az „Erdészeti vízgazdálkodás” tananyaga tartalmazza azokat a hidraulikai és hidrológiai alapokat, s a vízgazdálkodás fő témaköreihez kötődő ismereteket, fogalmakat és összefüggéseket, amelyek a gyakorló erdőmérnök számára, a saját szakterületi tevékenysége, valamint a társágazatokkal való együttműködése során szükségesek lehetnek.

 

Pankotai Gábor és Rácz József közös munkája, a kétkötetes, igényesen kidolgozott ábrákkal szépen illusztrált „Erdészeti vízgazdálkodástan” című egyetemi jegyzet fő fejezetei és tartalmuk az alábbi (Pankotai, Rácz, 1975):

  • Hidraulika: hidrosztatikai nyomás, Bernoulli tétele, áramlás csővezetékekben, kifolyás nyílásokon, bukógátak és zsilipek, víz áramlása medrekben, Chézy-féle vízsebességi formula.
  • Hidrológia: a víz körforgása, a vízháztartás fő elemei (csapadék, párolgás, lefolyás), a felszín alatti vizek, a források, a vízfolyások, az állóvizek.
  • Hidrometria: a vízsebesség, a vízhozam és a hordalékhozam mérésének, valamint a talajvízszint megfigyelésének módszerei.
  • Hegy- és dombvidéki vízgyűjtők, vízfolyások rendezése: erózió folyamata, vízgyűjtő terület rendezése, vízmosáskötés, hegy- és dombvidéki vízfolyások mederrendezése.
  • Vízrendezési munkálatok: kisesésű patakok rendezése, folyószabályozás, ármentesítés, belvízrendezés, talajcsövezés.
  • Öntözés: célja, módszerei és eszközei.
  • Víztárolók tervezése és építése: gátak rendeltetése és kialakítása, a földgátas víztárolók tervezése, építése és üzemeltetése.
  • Vízépítési biotechnika: módszerek és alkalmazási lehetőségek a vízépítésben.
  • Vízgazdálkodás: összegző fogalmak, vízháztartási vizsgálat, az erdő vízháztartása, a vízgazdálkodás szervezete és fő feladatai.


A tárgy a kilencedik szemeszterben került előadásra heti három óra előadás és heti két óra gyakorlat formájában. A gyakorlat során a hallgatók egy betonba rakott terméskő anyagú vízmosáskötő gát, valamint egy föld anyagú hordalékfogó gát terveit készítették el. E feladat a mértékadó vízhozam meghatározását, az árapasztó méretezését, a gáttest méreteinek meghatározását és statikai ellenőrzését, a vízládás utófenék megtervezését, a hatótávolság és a gátudvar térfogatának számítását, a műtárgyak rajzainak elkészítését, a műszaki leírás és a méretjegyzék összeállítását tartalmazta.
Az 1970-es évek elejétől kezdődően kifejezetten az „Erdészeti vízgazdálkodás” tematikájához kötődő erdészeti vízgazdálkodási kutatások, illetve műszaki fejlesztési tevékenységek is folytak:

  • Az elsősorban közjóléti rendeltetésű erdei kisvíztározókkal kapcsolatos ismeretek gyakorlati alkalmazásaként a Sopronhoz közeli Tacsi-árokban Rácz József tervei alapján megépült kisvíztározó és hordalékfogó a mai napig kedvelt turisztikai célpont. A hordalékfogó funkcionálásának vizsgálata és számszerűsítése egyetemi hallgatók bevonásával több mint tíz éves időtartamban történt.
  • A víztározáshoz hasonlóan a vízépítési biotechnika is egy olyan témakör, amely nemcsak a tananyagban jelent meg, hanem kutatási tevékenységként is. Rácz József és Tompa Károly a különféle füzek élettani és mechanikai sajátosságait, s a vízépítésben, a partvédelemben való felhasználhatóságukat vizsgálták a Nick melletti kísérleti telepen, valamint az Ikva-patak több szakaszán.
  • Az „Erdészeti vízgazdálkodás” tananyagának egyre súlypontosabb részévé vált az erdő vízgazdálkodási szerepének bemutatása és megismertetése. Ehhez kötődően az 1980-as évek elejétől kezdődően Rácz József kezdeményezésére kezdődött a Soproni-hegység Hidegvíz-völgy nevezetű részén egy erdészeti hidrológiai kutatóhely kialakítása, ahol lehetővé vált az erdő és a víz kapcsolatának, az erdővel borított kisvízgyűjtők vízháztartási sajátosságainak hosszú távú vizsgálata.


1993–2008


A víztani ismeretek oktatása kétszáz éves történetének ugyan csak töredéke az utolsó tizenöt év, mégis külön korszaknak, illetve egy újabb korszak elejének kell tekinteni, az igen jelentős változások miatt. Az Erdőmérnöki Karon ugyanis, az addigi egyetlen Erdőmérnöki Szak mellett, ebben az időszakban alakultak az új szakok, s az oktatási rendszer is gyökeresen megváltozott. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ilyen volumenű változás a kétszáz éves időszakban, az Erdőmérnöki Kar történetében sem, a víztani ismeretek oktatásában pedig egészen bizonyosan nem volt.
Elsőként, 1993-ban a Környezetmérnöki Szak alakult meg, amely önmagában is többszörösére emelte a víztani ismeretek oktatását a tartalmat és a terjedelmet tekintve egyaránt. 2002-től azután felgyorsultak az események. Ekkor alakult a Vadgazda Mérnöki Szak, 2003-ban pedig Természetvédelmi Mérnöki és Környezettudományi Szak indult. Ugyancsak 2002-ben kezdődött az un. kredit-rendszerű képzés alkalmazása, amely rendszer elvárta a tantárgykínálat bővítését, s amely ezáltal, szakonként eltérő mértékben, de hozzájárult a víztani ismeretek oktatása kiterjesztéséhez is. Az első kredites évfolyamok még nem futottak ki, amikor már az ún. Bolonyai-megállapodás éreztette hatását.
Az Erdőmérnöki Szakon a kredit-rendszerű képzésben megmaradt az addig egyetlen vizes tantárgy, az „Erdészeti vízgazdálkodás”, amelynek tematikája a korábban már ismertetetthez képest nem változott, de a témakörök belső aránya igen. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a korábbiakhoz képest lényegesen nagyobb teret és hangsúlyt kapott a hidrológia fejezete, ezzel mintegy előkészítve a későbbi víztani alapozó tárgyak bevezetését.
Az „Erdészeti vízgazdálkodás” mellett, először szakirányú tárgyként, majd a kredit-rendszerben „B” típusú, azaz nem kötelező, de felvehető tárgyként, lehetőség nyílt a víztani ismeretek oktatásának bővítésére. Ez két tantárgy keretében valósult meg.
A „Műszaki hidrológia” című tárgy tulajdonképpen a hidrológia témaköre oktatását kívánta továbbfejleszteni, elsősorban a hidrológiai jelenségek, illetve folyamatok számszerűsítése irányában. A tárgy főbb témakörei a hidrológiai adatsorok és statisztikai módszerek, a csapadékmaximum függvény, a csapadék-intercepció összefüggés, a vízfelületek párolgásának számítása, az összegyülekezés és a vízgyűjtő karakterisztika, az árhullámkép összetevői és szeparálása, az egységárhullámkép előállítása, dombvidéki és síkvidéki árvízszámítási módszerek, a mesterséges tavak hidrológiai méretezése, a hidrológiai modellezés lehetőségei.
Az „Erdészeti kisvízgyűjtők tervezése” című tantárgy elsősorban az erdővel borított kisvízgyűjtőkön folytatott erdészeti tevékenység vízháztartási és eróziós hatásaival, a felmerülő feladatokkal és azok megoldási lehetőségeivel foglalkozik. Fő fejezetei az erdősült vízgyűjtők vízháztartása, a talajvédelem erdészeti és műszaki módszerei, völgyfenéki területek vízrendezése, dombvidéki tározók tervezése, rekreációs és a vadállomány vízellátását javító létesítmények tervezése, valamint a komplex vízgyűjtőrendezés, vízgyűjtőfejlesztés elvei és lehetőségei.

Az új szakok olyan igényeket támasztottak a víztani ismeretek oktatásával kapcsolatban, amelyek kiterjesztették és részben meg is változtatták annak célját és tartalmát. Más-más mértékben, de minden új szak igényelte a víztani ismeretek oktatását. Ezen igények kielégítése különféle vizes témakörű tantárgyakban öltött testet.
A vizes tantárgyak között vannak alapozók és vannak ráépülők, illetve speciális ismereteket adók. Az alapozást minden szakon hasonlóan kell értelmezni, hiszen meg kell ismerkedni a víz, mint anyag tulajdonságaival és a vízviszonyok sajátosságaival, vagyis azzal a közeggel és rendszerrel, amelyet az adott szaknak megfelelő tevékenységi kör használni, befolyásolni szándékozik. A víztani ismeretek oktatása terén az alapozást részben a hidraulikai, de főként a hidrológiai alapismeretek jelentik. E témakörök az új szakok révén önálló tantárgyak formájában is megjelenhettek, különböző óraszámmal és megnevezésekkel, de hasonló tartalommal.
Alapozó tárgy az Erdőmérnöki, valamint a Környezettudományi Szakon a „Víztan”, a Természetvédelmi Mérnöki Szakon a „Víztani értékek”, a Vadgazda Mérnöki Szakon pedig a „Víztani ismeretek”. Ezek keretében szó esik a víz jelentőségérők, a víz fizikai, kémiai és biológiai jellemzőiről, a természetes vízkörzésről, a vízháztartás alapvető elemeiről, a csapadékról, az evapotranszspirációról, azon belül részletesebben az intercepcióról, továbbá a beszivárgásról és a lefolyásról. Ezt követően a felszíni vizek, a források, a vízfolyások és az állóvizek, majd a felszín alatti vízféleségek fontosabb sajátosságainak tárgyalására kerül sor. A kurzust a hidrometriával és a vízminőséggel kapcsolatos rövid összefoglalás zárja.

A legtöbb vizes tantárgy a Környezetmérnöki Szak tanrendjében található, bár azok egy része nem kötelező, csak választható.
A „Vízgazdálkodás” című tárgy oktatásának célja a víz természetes körforgásának, az abba való beavatkozások okainak, a vízgazdálkodási tevékenységeknek, feladatoknak és törekvéseknek a megismertetése. A hidraulikai, hidrológiai és hidrometriai alapokat követően szó esik a felszíni és felszín alatti vizekről, a hegy- és dombvidéki vízrendezésekről, a vízmosáskötésekről és patakrendezésekről, a síkvidéki vízrendezési tevékenységek közül a talajcsövezésről, az árvízvédelemről és a belvízrendezésről, s végül a mezőgazdasági vízhasznosításról.
A „Vízvédelem” a Környezetmérnöki szak tantárgya, amelyben szó esik a víz környezetünkben betöltött szerepéről, a vízvédelem és környezetvédelem összefüggéséről, a vízminőségről és a víz minősítéséről, a felszín alatti vízkészletek védelméről, a hidrogeológiai védőidom értelmezéséről, a vízminőség szabályozásáról, a szennyvizek tisztításáról, a vízminőségi kárelhárításról, a vízvédelem jogi szabályozásáról, valamint a hazai és EU jogszabályokról.
A Környezetmérnöki Szak speciális tantárgya a „Szennyvízkezelés”, amely a szennyvizek keletkezésével, jellemzőivel, összegyűjtésének módozataival, a szennyvíztisztítás főbb technológiai műveleteivel (szűrés, ülepítés, biológiai tisztítás, kémiai tisztítás, fertőtlenítés, tárolás, ártalmatlanítás, befogadóba juttatás), a szennyvízkezelés tervezésével, a fontosabb tervezési módszerekkel, valamint az újrahasznosítás lehetőségeivel kapcsolatos ismereteket foglalja össze.
Választható tárgy a „Kisvízfolyások rendezése”, amelynek keretében a hallgatók részletesebben is megismerkedhetnek a kisvízfolyások morfológiai, hidrológiai és hidraulikai jellemzőivel, rendezésük elveivel és szempontjaival, a műszaki és ökológiai igények közötti összehangolás lehetőségeivel, a természet-közeli tervezési, rehabilitációs módszerekkel, valamint a kisvízfolyások állapotának fenntartásával kapcsolatos feladatokkal.

A természetvédelem egyik legfontosabb témakörének tekinthető az ún. vizes élőhelyek védelme, fenntartása, megújítása, létesítése. A szak alapítói ezért úgy gondolták, hogy ennek a törekvésnek az oktatás is feleljen meg egy speciális tantárgy keretében.
A Természetvédelmi Mérnöki Szakon a víztani alapozó tárgyra épül a „Vizes élőhelyek kezelése” című tantárgy. Ennek keretében a hallgatók megismerkedhetnek a Kárpát-medence ősvízrajzával, a lecsapolások és folyószabályozások céljaival és következményeivel, Magyarország mai vízrajzával, a vizes élőhelyek fogalmával, terminológiájával és tipizálásával, a vizes élőhelyek hidrológiai sajátosságaival, a mocsarak, lápok, szikesek, folyó-menti és ártéri élőhelyek jellemzőivel, a vizes élőhelyek létesítésével, illetve helyreállításával, valamint a vizek hazai és nemzetközi (EU) szabályozásával.

Mivel az Erdőmérnöki Karhoz tartozó szakok bizonyos értelemben rokon-szakoknak tekinthetők, ezért egyes tantárgyakat több szak hallgatói is felvehetnek.
A „Víz- és környezetföldtan” három szak, a Környezetmérnöki, a Környezettudományi és a Természetvédelmi Mérnöki Szaknak is tárgya. A tananyag foglalkozik a vízföldtani ciklussal, a felszíni és felszín alatti vizek rendszerezésével, a talaj- és rétegvizek sajátosságaival, a karszt- és hasadékvizek jellemzőivel, a felszín alatti áramlási rendszerekkel, a vízföldtani terepi és monitoring tevékenységekkel, a fúrások és kutak létesítésével, a vízföldtani dokumentációkkal, valamint Magyarország felszíni és felszín alatti vizeinek környezeti állapotával.
A „Vízkémia” egy speciális alapozó tantárgynak tekinthető, amelyet a Környezetmérnöki és a Környezettudományi Szakon oktatnak. A tantárgy programjának főbb témakörei: a víz kémiai és szerkezeti felépítése, a víz fizikai tulajdonságai, a vizes rendszerek kémiája, a természetes vizek kémiai jellemzői és kölcsönhatásuk a környezettel, a vízminőség, a felszíni és a felszín alatti vizek minősítése, a vízanalitikai módszerek, valamint a vízelőkészítési és víztisztítási műveletek.
A „Hidrobiológia” nemcsak a Környezetmérnöki, hanem a Környezettudományi és a Természetvédelmi Mérnöki Szaknak is tantárgya, s a címének megfelelően részben víztani, részben biológiai ismeretekkel foglalkozik. Víztani vonatkozásban szó esik a tómedrek keletkezéséről és annak típusairól, az állóvizek fizikai és kémiai sajátosságairól, az ökológiai törvényszerűségekről, a vízi anyagforgalomról, a mesterséges tavakról, a vízszabályozások és vízminőség kapcsolatáról, s annak élőhelyi vonatkozásairól.

Az új szakok csak néhány évet funkcionálhattak a hagyományos képzési rendszerben, mert az ún. „Bolonyai megállapodás” következményeként a magyar felsőoktatást „átszervezték”, s az Erdőmérnöki Kar számára is kötelezővé tették a 3+2 éves képzésre történő átállást. 2005 őszén indult a Környezetmérnöki BSc, egy évvel később pedig az Erdőmérnöki, a Természetvédelmi Mérnöki, a Vadgazda Mérnöki és a Földtudományi BSc-k.
Az új szakok indulásakor meghatározott tantárgyi struktúrák, s a tantárgyi programok az elmúlt években még nem sokat változtak, hiszen az új szakok története is még nagyon rövid. A BSc alapszakok pedig éppen csak elindultak. Az alábbi táblázat a hagyományos és a BSc rendszerű képzéshez tartozó vizes tantárgyakat, s azok főbb paramétereit foglalja össze.

A hagyományos és a BSc rendszerű oktatás tantárgykínálata

Szakok és tantárgyak Hagyományos képzés BSc
Erdőmérnöki Szak
Erdészeti vízgazdálkodás 8 A 2+2 3 V+G - - - - -
Műszaki hidrológia 10 B 1+1 2 F - - - - -
Erdészeti kisvízgyűjtők tervezése 10 B 1+1 2 F - - - - -
Víztan (angolul is) - - - - - 3 B 2+2 4 V
Környezetmérnöki szak
Víz- és környezetföldtan 3 A 3+0 3 V 5 B 2+0 2 F
Vízkémia 4 A 2+0 2 F - - - - -
Vízgazdálkodás 6 A 2+1 3 F 4 A 1+1 3 V
Vízvédelem 7 A 2+1 3 V 5 A 2+1 3 F
Szennyvízkezelés 8 B 1+1 2 F 5 A 1+1 3 F
Hidrobiológia 8 B 2+0 2 F - - - - -
Kisvízfolyások rendezése 9 B 1+1 2 F 6 C 1+1 2 F
Környezettudományi szak
Víz- és környezetföldtan 3 A 3+0 3 V 3 A 2+0 2 V
Hidrológia 4 A 1+1 2 V - - - - -
Víztan (angolul is) - - - - - 4 B 2+2 4 F
Hidrobiológia 6 A 2+0 2 V 4 A 1+1 2 F
Vízkémia 6 A 2+0 2 F 6 B 1+1 2 F
Természetvédelmi mérnöki szak
Víztani értékek 2 A 2+2 4 F 2 A 2+2 4 F
Vizes élőhelyek kezelése 3 A 2+3 5 V+G 3 A 2+3 5 V
Víz- és környezetföldtan 3 B 3+0 3 V 3 B 2+0 2 F
Hidrobiológia - - - - - 4 B 1+1 3 F
Vadgazda mérnöki szak
Víztani ismeretek 6 B 2+1 5 F 2 A 1+2 2 V


1993-ig, amikor az Erdőmérnöki Karon egyetlen szak létezett, az Erdőmérnöki Szak, még csak egy olyan tantárgy volt, az „Erdészeti vízgazdálkodás”, amelynek a címében is megjelent a víz szócska. A vízzel kapcsolatos ismeretek oktatásával persze természetesen több tantárgy is foglalkozott, mint az Éghajlattan, a Talajtan, a Növénytan, az Erdőműveléstan, s még más tárgyak is. Ez most is így van, de az új szakok számos, kifejezetten vizes tantárgy bevezetését igényelték. E tárgyak többségét a Geomatikai, Erdőfeltárási és Vízgazdálkodási Intézet gondozza, de egy-egy tárgyat más intézet is oktat, olyan jellegűt, amely a vízen kívül nagymértékben kötődik más ismeretkörhöz is. Így a „Víz- és környezetföldtan” a Környezet- és Földtudományi, a „Vízkémia” a Kémiai és Termőhelyismerettani, a „Szennyvízkezelés” pedig az Erdészeti-műszaki és Környezettechnikai Intézethez tartozik.
A hagyományos képzésről a BSc+MSc rendszerű képzésre történő átállás szakonként más és más változást eredményezett, illetve eredményezhet még a közeljövőben, mivel 2007-ben még csak a Természetvédelmi Mérnöki MSc indult el. Az 1. táblázat adatai alapján tehát elsősorban a BSc-hez kötődő változásokat lehet áttekinteni.
Amint az a táblázatból is kitűnik, az új képzési struktúrára történő átállás tulajdonképpen az Erdőmérnöki Szakot érintette leginkább. Mivel a hagyományos képzésben a vizes tantárgyak a nyolcadik és tizedik szemeszterhez kötődtek, ezért a szakot formálók úgy gondolták, hogy a kifejezetten vizes tantárgyak a BSc-ből teljesen kihagyhatók. Jelentős erőfeszítések révén sikerült elérni, hogy a korábbi „Erdészeti vízgazdálkodás” hidraulikával és hidrológiával foglalkozó, a vízgazdálkodást megalapozó része, egy „B” típusú, azaz nem kötelező, de választható „Víztan” című tárgy formájában megjelenhessen az Erdőmérnöki BSc alapszak tantárgykínálatában. Ez a tárgy a magyar mellett angol nyelven is meghirdetésre kerül. Az „Erdészeti vízgazdálkodás” egyébként a tervezett Erdőmérnöki MSc mesterképzési szak tantervében szerepel majd, de értelemszerűen módosított tantárgyi programmal.
A hagyományos képzési rendszerben a Környezetmérnök Szakos hallgatók meglehetősen széleskörű vizes képzésben részesültek, amely kör a BSc-ben egy kissé szűkült, de e különbség kiegyenlítésére az MSc-ben minden bizonnyal lesz majd lehetőség. A Környezettudományi Szakon mindössze annyi változás történt, hogy a korábbi „Hidrológia” helyett az erdőmérnök hallgatókkal közösen a „Víztan” című tárgy vehető fel. Nincs különösebb változás a Vadgazda Mérnöki Szakon sem. A Természetvédelmi Mérnöki Szakos hallgatók lehetőségei bővültek, mert „B” típusú tárgyként felvehetik a „Hidrobiológia” című tantárgyat is.
A víztani ismeretek oktatása kétszáz éves históriájának eme utolsó szakasza 2008-ig tart, de a történet természetesen folytatódik, ekkor indultak, s egyszersmind formálódtak a mesterképzési szakok.