Földmérési, Geoinformatikai és Távérzékelési Tanszék

Selmecbányai Bányászati-kohászati Tanintézet (1735–1762)


Az első magyar bányatisztképző iskolát III. Károly király alapította 1735-ben azzal a céllal, hogy az intézmény a bányászattal kapcsolatos nagy technikai problémák megoldására szakképzett mérnöki kart neveljen. Hogy az udvari kamara célját csakugyan elérhesse, az iskola felállításával kapcsolatban oly tanárról kellett gondoskodnia, aki a gyakorlati tárgyak instruensei mellett az elméleti tárgyakat a kor színvonalán előadja. Mikoviny Sámuel már ekkor neves mérnök, jóhírű matematikus s a bányászatban annyira fontos térképezésben alaposan járatos szakember volt, aki korábban speciálisan a bányaméréssel is sokat foglalkozott, s a hazai bányászattal is szoros kapcsolatban állott. Az udvari kamara választása Mikovinyre esett. Így az iskola első vezetője Mikoviny Sámuel lett (Tárczy-Hornoch, 1938).
1735. június 22-én kelt leiratában a bécsi udvari kamara részletesen szabályozta a Selmecbányán felállítandó „Berg-Schola” működését (Hiller, 1985). A tanulók által elsajátítandó tananyag négy fő „sphaera”-ra, vagyis tanszakra oszlik, mégpedig:

  • 1-szőr: a bányaügyi jogszabályok és szokások ismeretére,
  • 2-szor: a bányamérés tudományára,
  • 3-szor: a száraz és nedves úton történő érc-előkészítési eljárásokra,
  • 4-szer: a kémlészetre és kohászatra.


Az instrukció IX. szakasza szabályozta a bányamérés oktatásának főbb kérdéseit. „A tárgyalt bányászati gyakorlathoz a bányamérés adja a legjobb felvilágosítást és a legrészletesebb útmutatást. Ezért mindegyik bányaiskolai tanulónak szíve ügyének kell tekintenie, hogy a bányaméréstant, vagyis a Geometria subterraneát perfectuálisan, azaz tökéletesen megtanulja. Az erre kijelölt instruensektől mindenkor megszabott, meghatározott időt a legnagyobb szorgalmatossággal és serénységgel kihasználja. Nemkülönben gondot kell fordítania arra, hogy az ehhez különösképpen megkívánt spekulatív tanulmányozást semmi esetre se mulassza el, amellett pedig igyekezzék alapos ismereteket szerezni a bányamérés következő főbb feladataiban:

  • 1-szőr: a tárna egy pontját a külszínen meghatározni;
  • 2-szor: egy vájvégnek egy telér felé való irányítása, s annak a pontnak meghatározása, ahol a vágat a telért megüti, vagy a vágat ér el egy kutatóvágatba, vagy valamely függőleges aknához;
  • 3-szor: két telér esetén, ahol az egyik egy vágattal szemmel láthatóan fel van tárva, annak megállapítása, hogy valójában két vagy egy telér-e az, és ha két telérről van szó, akkor az egyik vagy a másik telér melyik ponton érhető el;
  • 4-szer: a teléren való áttörés vagy az áttöréseken a telérek helyének megjelölése;
  • 5-ször: a vágat kezdetének és irányának kijelölése;
  • 6-szor: a külszínről az aknák lemélyítése a vágatvégekig és függélyező szerint azok függőleges irányának kijelölése;
  • 7-szer: a bányában megütött lejtős telérek és hasadékok külszínre való kifutási helyének megadása, s ahol ezekre netalán valamely aknát lehajtani akarnának, akkor azok dőlési irányának megadása;
  • 8-szor: két, egymástól heggyel-völggyel, erdőséggel elválasztott pont közötti egyenes kitűzése;
  • 9-szer: egy hegy emelkedő vagy lejtős irányú, kompasszal kijelölt vonalán egy adott hosszúságú vonalnak, a bázisnak vagy másképpen az alapvonalnak a kitűzése;
  • 10-szer: egy egyenes vonalnak, hegynek felfelé vagy attól lefelé adott emelkedés vagy lejtés szerinti kitűzése;
  • 11-szer: egy aknaszáj vágatának oly módon való kitűzése, hogy a vágat egy bizonyos függőleges mélységbe érjen el;
  • 12-szer: egy vágatban vagy táróban a másik bánya felé egy bányahatárpontnak a bányában való kitűzése;
  • 13-szor: külszíni határpont kitűzése a bányában;
  • 14-szer: a vágatbetörések helyének meghatározása;
  • 15-szőr: árkok lejtezése;
  • 16-szor: a víztükör és a gát magasságának megadása;
  • 17-szer: ki kell jelölni aknák mélyítésekor a vágatokra, a tárókra vagy vágatvégekre való áttöréseket;
  • 18-szor: egy bányaüzem fölmérése és annak papíron való megszerkesztése; a hasadékok és telérek megjelölése, a megjelölt vágatvégeknek a külszínre való kivezetése; az egyik vágatvég másik feletti magasságának megadása, mellékelni kell ezekhez a külszíni épületeket és a hozzá tartozó aknákat, továbbá a kutatványokat is, azok határpontjaival;
  • 19-szer: alaprajzok és a függőleges metszetek aritmetikus megszerkesztése, hogy ebből azután a telérek és az egyes aknák, valamint a vágatok csapása és esése kitűnjék, és ami még fontosabb: az oktatómester tartozik ezeket a dolgokat a bányaiskolai tanulóknak pontról pontra az alapoktól kezdődően, az összes szükséges mesterfogásokkal együtt megmutatni, amit azután a bányaiskolásoknak önmaguktól a gyakorlatban kell végigcsinálniuk.” (Mihalovits, 1938).


Az 1735-ös Instrukció s annak kísérő leirata összegszerűen rendelkezik a szükséges demonstrációs eszközök és a tanulmányokhoz nélkülözhetetlen könyvek beszerzéséről. Az iskola könyvtára, könyvgyűjteménye két forrásból fakadt: az egyik annak az öt műnek a példányai, melyeket az Instrukció rendelt beszerezni, a másik pedig a szélaknai bányamérési hivatal könyvtára, illetve az egyes bányamérők és adjunktusaik könyvgyűjteménye. (A bányamérő köteles volt saját eszközeit – tehát könyveit is – az oktatás rendelkezésére bocsátani.)

Bányászati-Kohászati Akadémia (1762–1808)


Mária Terézia 1762. október 22-én hozott döntésével megindult a tanintézet az egész Habsburg Birodalom számára szakembereket képző Bányászati-Kohászati Akadémiává formálása. 1770. április 14-én királyi rendelettel az intézet hivatalosan is Bányászai és Kohászati Akadémiává alakult. A három tanszékes, három évfolyamos oktatási forma közel háromnegyed évszázadig fönnállott. Az oktatott tananyagról pontos tudomásunk van, részint a részletes tantervi utasításokból, részint pedig az akadémiai tankönyvként, illetve előadási vezérfonalként használt művekből (Hiller, 1985).
Az 1770-es Systema részletesen előírja a három évfolyamon oktatandó tananyagot, mindegyiket külön elméleti s gyakorlati részre bontva. A földméréstan oktatásával foglalkozó tananyag elméleti részéről a Systema III. fejezetében „az első osztályról, amelyben a bányászathoz és kohászathoz szükséges matematikai tanulmányok taníttatnak” rész rendelkezik:
„… A számolástól lépjünk tovább a geometria, a földméréstan, majd a sztereometria és a trigonometria felé, melyekből a professzor úgy végezze el a tananyag beosztását, hogy a praktikánsok ne tartassanak föl hosszú ideig az elméleti bizonyításokkal, viszont a fontos részeket se fussák át túl gyorsan, és szoktassa őket arra, hogy egy esetben se fogadjanak el ismert dolgokat kellő bizonyítás nélkül; továbbá: a matematikából a nevezetteknek csupán annyi elméletet kell csak tanítani, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy a matematika szabályai szerint gondolkodjanak és következtessenek.”
Az V. fejezet bányamérésről szóló rendelkezése szerint: „A hallgatókat az erre a célra kijelölt bányamérő adjunktusnak ebben az évben tökéletesen ki kell képeznie a bányamérésben is, melynek alapjai a trigonometria, a geometria és a rajz által már az első osztályban letétettek; meg kell ismertetnie velük jól érthetően a mérőszerek, mértékek és mérőműszerek különböző fajtáit, azok előnyeit és használatát, nem kevésbé a szintezéssel és az iránytűvel kapcsolatos ismereteket, valamint a mágnestű deklinációját.”
A Systema a professzorok kötelességévé tette a saját tankönyv összeállítását.
A bányamérés előadási anyagáról több fönnmaradt kézirat is tanúskodik az 1761–1770-es évekből.

  • Az első tankönyv Möchling (1793) selmeci bányamérőé, későbbi matematikaprofesszoré (1798–1805) volt;
  • Lang Pesten kiadott híres bányaméréstanát (1835) két évtizedig;
  • Adriany (1835–1851) praktikus, modern könyvének megjelenéséig (1852, 1861) használták ( Hiller, 1985).


A bányamérés tárgy eredetileg csak, mint praktikus készség vétetett figyelembe, mert az elméleti alapokat az első évben hallgatott mennyiségtani, illetőleg geometriai és trigonometriai kollégiumok nyújtották. A vonatkozó gyakorlatokat nem is professzor, hanem a selmeci (szélaknai) bányamérők tartották meg. 1803-tól azonban ebből a tárgyból is önálló teoretikus előadások és rendes vizsgák vezettettek be.
Bevezetésül a geodéziai műszereket és segédeszközöket, ismertették, azok használhatóságának méltatásával; majd a külszíni és földalatti mérések végrehajtása következett, melyeket a praktikánsok, a bányamérő instrukciója szerint és felügyelete alatt, maguk végeztek. A hallgatók a felmérési adatok alapján exakt térképeket, alap- és függőleges metszeteket készítettek. Áttöréseket terveztek; a telérvonulatokat és a földalatti munkahelyeket a napszínen kitűzték; az elvetélt telérek folytatását megállapították. Új kutatások kezdőpontjait határozták meg; bányatelkek határait cövekelték ki. Tervbevett vízfolyások (csatornák) irányát szabták meg; vízesések magassági. viszonyait számították ki. Közreműködtek víztárolók építésénél és javításánál, hogy az itt szükséges talajvizsgálatokban, gát- és víztömegszámításokban megfelelő gyakorlatra tegyenek szert.
A bányamérésre 1803-ban heti három óra fordíttatott, s e tanítást, illetve gyakorlatokat, télen Selmecen a rajziskolában, májustól szeptember végéig pedig Szélaknán tartották meg. Tekintettel a hallgatóság nagy számára, a praktikánsokat két csoportra osztották, úgyhogy az egyik csoport bányamérést végzett, ugyanakkor a másik csoport bányamíveléstani gyakorlatokon vett részt (Mihalovits, 1938).

Bányászati-Kohászati Akadémia és Erdészeti Tanintézet (1808–1846)


Az uralkodó 1807. augusztus 30-i rendeletével 1808-ban megalapította az Erdészeti Tanintézetet. A Selmecbányai Erdészeti Tanintézet tanrendjét Wilckens Henrik Dávid 1808. június 16-án terjesztette fel a selmeci Főkamara Grófi Hivatal útján a Pénzverészeti és Bányászati udvari Kamarához, Bécsbe. A tanrend I. részében az erdészeti tudományok cím alatt oktatta az erdészeti mennyiségtant, amelybe az erdészeti térképrajz is beletartozott. Az első hároméves tanterv 1811 májusában született, amely egyben a véglegesen kialakított és tartalmában rendszeresen egymásra épített tantárgyak tervezete volt ( Majer, 1983).
Az 1811. évben a felsőbb erdészeti szakoktatásra 3, az alsóbbra pedig 2 évfolyammal megállapított tantervben a földmérési ismeretek oktatása a 4. félévben „Az erdészeti felmérésről” címmel szerepelt. A megnövekedett oktatási feladatok miatt segédtanárokat alkalmaztak. A földméréstan és a rajzolástan tanításával a kamarai bányamérnök helyett Ráth Ignácz segédtanár bízatott meg (1813. július). Ráth Ignáczot 1818-ban történt távozása után Lollok Károly adjunktus helyettesítette. Wilckens halála (1832) után az erdészeti tanári állást Lang György főerdőmester látta el. A földméréstant is ő oktatta (Vadas, 1896).

Bányászati és Erdészeti Akadémia (1846–1904)


Az akadémia erdészeti tanintézete a bányászati akadémiának idáig csak mostoha testvére volt. Hogy ezek a visszás állapotok megszűntessenek, 1846-ban egyesítették a két intézetet Bányászati és Erdészeti Akadémia néven. Az oktatásban alapvető módosítást jelentett, hogy az eddigi 3 elméleti évfolyamról 4 évre emelték a tanulmányi időt a bányász-kohász hallgatók részére. Az erdészképzés időtartama az eddigi kettőről három évre nőtt ( Hiller, 1985).
Az 1846-os oktatási reform bánya- és kohómérnöki tanterve szerint a „Bányaméréstan és bányagéptan” tárgyat a IV. évfolyam 1. félévében oktatták heti 10+10 órában (Hiller, 1985 ). Az erdészeti akadémia tanórarendjében az „ Erdőigazgatás és erdőmértan” tárgyat a III. évfolyam 2. félévében hetenként ötször 2 órában tanították. Előadó: Feismantel Rudolf bányatanácsos és erdészeti tanár ( Vadas, 1895).
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei az akadémiát is súlyosan érintették. A földméréstan oktatás szempontjából (Feismantel 1847-ben történt távozása után) két személyt kell említeni: Schwarz Frigyes Ignácz, aki császárhű volt, és 1849-ben Bécsbe menekült, majd 1850-től visszatért, illetve Lázár Jakab, akit hazafias kiállása miatt 1850-ben eltávolítottak az akadémiáról, de aki 1867-ben már ismét Selmecbányán volt, és jelentős szerepet vállalt az akadémia német rendszerének magyarrá alakításában (Vadas, 1895).
Egy 1882-ben megjelent írásból tudjuk, hogy a fotogrammetria Selmecbányán már a XIX. század második felében jelen volt. Ujsághy Zsigmond magyar kir. kataszt. erdőbecslési felügyelő „A fényképmérés feltalálója” c. tanulmányában (Erdészeti Lapok, 21. évf. Bp. 1882. ) az alábbiakat írja: „1854-ben mint erdőakadémikus, megleptem Pöschl tanár urat (bányatanácsos, rajztanár Selmecbányán) azzal a kijelentéssel, hogy a daguerretypiai de kivált photographiai felvételekből, az orthogonális projectió minden méreteit, tehát úgy a vízszintes minta függélyes távolságokat levezetni lehet, Későbben, már egy lábnyi nagyságú photographiai képek is készülvén, mellyel egész tájékok felvehetők, Bécsben gyakorlati kísérlet tétetett ily fényképi felméréssel, de az csak vázlatnak nevezhető sikert aratott, mert a felvételi képek mosásnak lévén kitéve, a képek széthúzódnak, a mérési pontosság kárára.” Tehát az elv helyessége bebizonyosodott, csak az alap torzulása miatt nem kaptak pontos eredményt.
Az 1867-es kiegyezés után az oktatás nyelve magyar lett. A magyar oktatási nyelvet a bányász-kohász oktatásban fokozatosan, az erdészeknél egyszerre, 1868-ban vezették be. Az akadémia átfogó reformját 1872-ben szentesítette az uralkodó. Az oktatásban döntő lépés történt: az egy évszázada egységes, ún. bányászképzés négy speciális szakra vált szét: bányászati, fémkohászati, vaskohászati és gépészeti- építészeti szakra, az erdészképzés pedig általános erdészeti és erdőmérnöki szakra. A tanterv az 1904. évi oktatási reformig lényegében változatlan maradt (Hiller, 1985 ).
A Bányászati szakiskolán a II. évfolyamon oktatták a „Geodesia 1-ső rész”-t, a III. évfolyamon a „Geodesia 2-ik rész”-t. A Fémkohászati szakiskola II. évfolyamán a „Geodesia 1-ső rész”-t, a Vaskohászati szakiskola I. évfolyamán a „Geodesia 1-ső rész, helyszínrajz, térképelés” című tárgyat, a Gépészeti és építészeti szakiskolán a „Geodesia 1-ső rész”-t.
Az erdészeti akadémia szervezete és tanterve 1872-ben alakult ki. A 3 éves általános erdészeti tanfolyamon a II. évfolyamon oktatták a „Geodesia 1-ső rész, térképrajz” tárgyat heti 4 óra előadásban és heti 4 óra gyakorlattal a nyári félévben. A 4 éves erdőmérnöki szakon a „Geodesia 2-ik rész, térképelés” című tárgy követte ezt a téli félévben, heti 4 előadási órával. A tárgy előadója Cséti Ottó, az erdőakadémiának a bányászati akadémiával közös tanára volt.
A bányászati-kohászati oktatás és szakirodalom nyelve évszázadokon át német volt. A magyar szaknyelv megteremtése érdekében 1831-től kezdődően komoly erőfeszítések történtek. A földméréstan területén meghatározó volt Cséti Ottó munkássága. Cséti Ottó (1836–1906) bécsi műegyetemi tanulmányai után a selmeci akadémián szerez képesítést. A bányaméréstani tanszék professzora az akadémián (1872–1902). Szakirodalmi munkásságával megteremtette a magyar nyelvű bányaméréstani és földméréstani irodalmat. Számos új műszer megalkotásával (Cséti-féle aknafüggélyező, tahiméter, teodolit, mérőasztal stb.) és új mérési módszer kidolgozásával járult hozzá a bányaméréstan tudományának egyetemes fejlődéséhez. Az első bányamértan-geodézia tanszék 1872-ben jött létre. Vezetője Cséti Ottó volt – 1872-73-ban helyettes tanár, 1873–1878-ig rendkívüli tanár, 1878-tól rendes tanár, 1894-től főbányatanácsos ( Magyar életrajzi lexikon 1000–1990).

Cséti Ottó irodalmi munkássága

  • Erdészeti földméréstan (Bp., 1888);
  • Az út, híd és erdészeti vasutak építéséről (Selmecbánya, 1889);
  • Bányaméréstan. Felső földméréstan (Selmecbánya, 1894);
  • Általános földméréstan tankönyv vasúti, kataszteri, tagosító, bánya- és erdőmérnökök számára (Selmecbánya, 1900);
  • Erdészeti földméréstan. Második javított kiadás (Selmecbánya, 1900);
  • Das ungarische Nivellierinstrument für Grubenmessungen (Berg- u. Hüttenmännische Zeitung, 1895);
  • Bányatelepek (Selmecbánya, 1904).

 

Cséti Ottó részletes tanrendje

Geodézia I. rész:
A földméréstan feladata és felosztása, főirányok és tengelyrendszerek. A térkép fogalma. A mérés és méretek, valamint a méterrendszer törvényczikkei. Kisebbítés és rajzmérték. Eszközök pontok jelölésére. A függélyző, nonius, mikrometer-csavar és mikrométeres mikroszkóp. A hosszúságmérők: mérőlánc, mérőszalag, mérőrudak, mérőkerék és a távolságmérők. Szögmérők, szögtűzők, kompasz, busszolaműszer és teodolit; ezek vizsgálatai és használatuk. Mérőasztalok. A vízszintes vetület mérései. Egyenes. vonal és ennek kitűzése minden előfordulható esetben. Szögek mérése és kitűzése. Görbe vonalak kitűzése. A sarkponti mérésmód. Az alapvonalból eszközölt mérésmód. A rendszálakkal való mérésmód. A körülkerítő. v. polygonmérés. A háromszögelés. A felmért adatokkal való számítások és ezekkel a rajzolatok készítése. A szöghibák és hosszúsági hibák felismerése, valamint elkerülhetetlen hibák kiigazítása. A megmért földtagok területszámítása és a területmérők ismertetése, használata, kiigazítása. Térképek kikészítése, másolása és kisebbítése. A pantográf elmélete és használata. A magasságmérés fogalma és felosztása. A mértani magasságmérés. A fizikai magasságmérés és a szintmérés. A magasságmérés műszerei és a szintmérők, e műszerek vizsgálata és alkalmazása.
Gyakorlatok a geodézia I. részéből:
A tanteremben tartott gyakorlatok:

1.   Noniusok leolvasása.
2.   Planiméterek kezelése és használata.
3.   Pantográfok beállítása és használata.

A mezőn tartott gyakorlatok: Ily czélokra az 500 holdas akadémiai erdőbirtok áll rendelkezésünkre, mely 5 kilométernyire fekszik a várostól, hova a csapatokba osztott hallgatók a tanárral és a szükséghez mérten egy vagy két tanársegéddel délutánonként kirándulnak. A csapatokat, ha csak lehet, úgy osztjuk be, hogy minden műszer mellé, a vezető tanáron, vagy tanársegéden kívül, legföljebb 4-6 hallgató kerüljön. E gyakorlatok tárgya:

4.   Egyenes vonalak kitűzése, közvetetten és közvetett mérése, valamint a szögtűzők használata.
5.   Egyszerű és szorzott szögmérés teodolittal.
6.   Körök kitűzése, összerendezőkkel, teodolittal és szögtűző hasábbal vagy szögtűző körrel.
7.   Szintmérés és megoldásai.
8.   A mérőasztal felállítása és a metszések három módja.
9.   A Pothenot-féle feladat többféleképen való megoldása.
10.   Polygonmérés a teodolittal és a kiszámított záróvonalnak a kitűzése.
11.   Polygonmérés a busszola műszerrel.
12.   Polygonmérés a mérőasztallal és kompasszal.
13.   A teodolit, a szintmérő és a busszolamüszer rektifikációi.
14.   Rendszeres mérés mérőasztallal, mely megelőző háromszögelésre támaszkodik.
15.   Keresztmetszetek felvétele tacheometerrel és izohypsák szerkesztése.

Geodézia II. rész:
A felső földméréstan tárgya és ennek, felosztása. Gömbháromszögek mérése. Földabroszok alapelve, kelléke, centrálvetületek, steroscographiai vetületek; lefejthető vetületek Bonne, Saunson, De l’Isle és Mercátor szerint. Hibaszámítás a legkisebb négyzetösszegek elmélete alapján: alapelve, feladata, nevezetes tantételei és ezek alkalmazása úgy a vízszintes vetület mérésére, valamint szabatos magasság és szintmérésekre is. A hibaszámítás megközelítő módjai minden előfordulható esetben lkalmazva; nevezetesen bezárt vagy nyitott polygonnál. A háromszögelés, tekintettel földünk gömbalakjára; alapelvek, a teendők sorrendje, ezek egyenkénti és beható tárgyalása, úgymint alapvonal hosszmérése, szögmérés, oldalszámítás, szögkiigazítás, oldatok végleges kiszámítása, gömbrendszálak számítása, földrajzi rendszálak számítása, másodrangú háló, harmadrangú háló és negyedrangú háló. A földrajzi helyhatározatok ama terjedelemben, amint ezek földmérőnél: szükségesek. Földünk alakjának és nagyságának meghatározása.
Gyakorlatok a geodézia II. részéből:
A háromszögelésnek bemérése, mely négy asztallapra terjed és az alapvonalon kívül több első- és másodrangú háromszögből áll. Tájékozásra déllő határozás. Az egész mérésnek tökéletes számítása, az asztallapon előkészítése a részletes mérésre. A mérés munkáját ez esetben 3-4 hallgatóból álló csapat végzi, kik szakadatlanul a tanár vagy tanársegéd ellenőrzése mellett dolgoznak. Ezeken kívül köteles minden hallgató az alkalmazott földabroszok hálóit adott mértékben megrajzolni. (Vadas, 1896)

Cséti Ottó után Szentistványi Gyula vette át a tanszék vezetését, aki selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián 1877-ben szerezte meg oklevelét. Szélaknán, Istenáldáson, Finsterorton, Brennertárón és Hodrusbányán szolgált. 1902-től a selmecbányai, illetve a soproni Bányászati és Erdészeti Akadémián a geodéziai és bányaméréstani tanszék tanára. 1926-ban vonult nyugalomba.

Szentistványi Gyula irodalmi munkássága

  • Gyakorlati bányaméréstan (Selmecbánya, 1904);
  • Lejtősaknák mérése (Bányászati és Kohászati Lapok, 1905);
  • Jurgó község határainak háromszögelése (Bányászati és Kohászati Lapok, 1906);
  • Kapcsoló és tájékozó mérés (Bányászati és Kohászati Lapok, 1907);
  • A berlini alapvonalmérés (Bányászati és Kohászati Lapok, 1909);
  • A déllő megmeghatározáshoz (Bányászati és Kohászati Lapok, 1911);
  • Bányászati háromszögelés Dorogon (Bányászati és Kohászati Lapok, 1918);
  • A kapcsoló és tájékozó mérés egy különleges feladata (Bányászati és Kohászati Lapok, 1923).

Bányászati és Erdészeti Főiskola
(Selmecbánya, 1904–1918; Sopron, 1919–1922)


1904-től az intézmény Bányászati és Erdészeti Főiskolaként működik. A főiskola 3 osztályra: a bányamérnöki, a kohómérnöki és az erdőmérnöki osztályra tagolódik. Az 1904-es átszervezés az erdészeti felsőoktatásban új korszak kezdetét jelentette. A reorganizáció leglényegesebb pontja a négyéves oktatás. A Bányamérnöki osztályon a II. évfolyam téli félévében a „Geodézia I” és a „Geodéziai gyakorlat és rajz” (heti 4+4 óra), a nyári félévben a „Geodézia II” és a „Geodéziai gyakorlat és rajz” (heti 4+8 óra), a III. évfolyamon a „Geodézia III” (felső geodézia) (heti 2+0 óra), a IV. évfolyam téli félévében a „Bányaméréstan”, a nyári félévben a „Bányaméréstani gyakorlat” (heti 4+8 óra) oktatására került sor. A Vaskohómérnöki osztályon csak a III. évfolyamon oktatták a „Geodézia”-t (heti 2+4 óra) Az Erdőmérnöki osztályon a II. évfolyam téli félévében a „Földméréstan” és „Földméréstani gyakorlatok”, a nyári félévben a „Földméréstan II” (heti 4+8 óra) és a „Földméréstani szerkesztési rajz” (heti 0+4 óra), a III. évfolyam nyári félévében a „Felső geodézia” (heti 2+2 óra), a IV. évfolyam téli félévében a „Fotogrammetria” (heti 1+2 óra) oktatására került sor. Szigorlatot kellett tenni a hallgatóknak a Bányamérnöki osztályon a „Bányaméréstan és geodézia”, az Erdőmérnöki osztályon az „Erdészeti földméréstan” témából. Jogot szerzett a főiskola a doktori képzésre is (Pankotai, 1970).
A földméréstani oktatás markáns egyénisége volt a XIX-XX. századfordulón Jenei Jankó Sándor okl. erdőmérnök. 1906-ban erdőtanácsosként a selmecbányai akadémia erdészeti földmérés professzora lett, ő vette át Szentisványi Gyula után a tanszék vezetését. A geodéziai tanszék létrehozása és korszerű kiépítése szinte kizárólag az ő erőfeszítéseinek köszönhető (Bácsatyai, 2003).
A századforduló időszaka a földi és légi fotogrammetria kifejlődésének hőskora volt. Jenei Jankó Sándor számos tanulmányt publikált az „Erdészeti Lapok”, a „Kataszteri Közlöny”, valamint a „Köztelek” hasábjain és tehetséges tanítványai (Lángos Lajos, Szabó Endre) segítségével elmélyült az új tudományos területen. Az első világháború idején a hadvezetés is felfigyelt a gyors tájékoztatást nyújtó lehetőségre, ezért felszólították e tárgykör kézikönyvének elkészítésére. Az 1917-ben megjelent „Fotogrammetria" c. könyve a témában az első magyar nyelvű összefoglaló alkotás. Kutatásainak legismertebb területét a háromszögelési hálózat hibaelméletének témaköre alkotta, de az erdészeti szállítóberendezések komplex szemléletű (műszaki-gazdasági-erdészeti) vizsgálata terén is alapművet publikált.

Jenei Jankó Sándor főbb művei

  • A csúsztató utak. Bp. 1912. 42 p.;
  • Erdészeti szállítási eszközök és berendezések. Selmecbánya, 1913. 264 p.;
  • Vadpatak szabályozás. Selmecbánya, 1916. 235 p.;
  • Fotogrammetria. Pozsony, 1917. 78 p.;
  • Erdészeti szállítóberendezések. I. rész. Mesterséges pályák. Sopron, 1920. 235 p.;
  • Erdészeti földméréstan. II. rész. Gyakorlati mérés. Sopron, 1921. 330 p.;
  • Erdészeti földméréstan. I. rész. Műszertan. Sopron, 1922. 240 p.


Nyomtatásban is megjelent alkotásai mellett munkásságának legterjedelmesebb részét a részben hallgatói által kézírásos formában sokszorosított, részben saját maga által készített jegyzetei alkotják. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy az általa művelt és oktatott szakterületek mindegyikéről részletes, könnyen tanulható anyagok álljanak hallgatóinak rendelkezésére. Tanári kinevezése után hallgatói és az erdészeti szakemberek számára három év alatt valamennyi általa oktatott tantárgyból később több kiadást is megért összefoglaló jegyzeteket írt.
Az Erdészeti Földméréstan első részében a távolság-, a szögmérő, a szintező műszereket, a mérőasztalokat, a területszámító-, felrakó- és térképmásoló és az egyéb alkalmazott segédeszközöket ismerteti. A jegyzet második része a földmérés gyakorlati részét tárgyalja. Jelentősen segítette a hallgatók vizsgára való felkészülését, hogy a meghatározásokat, képleteket, feladatokat kiemelt pontokba sűrítette.
1918 őszén a pénzügyminisztérium rendeletére a főiskola megkezdte költözését Selmecbányáról. A Főiskola teljes tanári karával és hallgatóságával, valamint oktatási felszerelésével, berendezésével, könyvtárával és a geodéziai műszergyűjteménnyel 1919 tavaszán Sopronba települt át („Selmectől Miskolcig 1735-1985" c. kiadvány. Miskolc, NYME, 1985). Az akadémiai tanács Jenei Jankó Sándort választotta rektornak. Két évig töltötte be a felelősségteljes tisztséget, de a túlfeszített, rendszeresen éjszakába nyúló munka következtében 1923. május 14-én elhunyt. (Bácsatyai, 2003; Kemenesaljai Életrajzi Lexikon)

Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola (1922–1934)


Jankó Sándor halála (1923) után asszisztense, Sébor János lett az Erdészeti Földméréstani tanszék vezetője. Főiskolai tanulmányait Selmecbányán, az akkori Bányászati és Erdészeti Főiskola Erdőmérnöki Osztályán végezte, majd kétévi államerdészeti gyakorlat után kitűnő minősítéssel szerezte meg oklevelét. Első gyakorlati munkái az erdészet műszaki problémáihoz kapcsolódtak. Megszerzett gyakorlata és kiváló képességei alapján Selmecbányára került az erdészeti földméréstani tanszékre Jankó Sándor professzor mellé. A főiskola Sopronba helyezésével Sébor János is Sopronba került, ahol 1922 januárjától ideiglenesen megbízták a tanszék vezetésével, majd 1923 júliusában, Jankó Sándor halálával, arra végleges megbízást kapott. 1923-tól 1965-ig, 42 esztendőn átvezette az Erdészeti Földméréstani Tanszéket.
Sébor János érezte, hogy új munkaköréhez igen hasznosak lennének az óriási léptékkel előrehaladó geodézia ismeretei. Mivel abban az időben még önálló földmérőmérnök-képzés Magyarországon nem volt, a földmérőmérnöki szakot ezért a bécsi műegyetemen hallgatta 1925-27-ben Eduard Dolezal és Richard Schumann geodétaprofesszoroknál, akikkel később, azok egész életében kapcsolatban maradt.
Az erdőmérnökök számára Sébor János három tárgyat oktatott: Erdészeti földméréstantErdészeti meliorációt és Fotogrammetriát. A fotogrammetria nagy jelentőségét az erdészet szempontjából korán felismerte, s először Magyarországon külön tárgyként bevezette és előadta. Oktatói munkásságának egyik igen jelentős állomása volt az „Általános geodézia" című tankönyv megjelenése 1953-ban és 1955-ben. Ebben a műben összegezte oktatási tevékenységének eredményeit, hatalmas gyakorlati tapasztalatát. Ezt a művét haszonnal forgatták sokáig a mérnökké válni kívánó fiatalok, s talán az idősebbek is (Bácsatyai, 1990).
Az 1923. évi oktatási reformról rendelkezésre álló irodalmat tanulmányozva különösen feltűnő a földméréstan fejlesztése az erdőmérnökképzésben, amely 3 tantárgyas, 4 féléves ismeretanyag, 11 óra előadás és 20 óra gyakorlat beiktatásával került oktatásra (Földméréstan I.: 4+0 óra, 3. szemeszter, Földméréstan II.: 4+8 óra, 4. szemeszter, Földméréstan gyakorlat I.: 0+4 óra, 3. szemeszter, Földméréstani szerkesztési rajz: 0+4 óra, 4. szemeszter, Felsőgeodézia: 2+2 óra, III. évfolyam, Fotogrammetria: 1+2 óra, 7. szemeszter. Az Erdészeti földméréstan szigorlati tárgy is egyben. A Felsőgeodézia és Fotogrammetria tárgyak oktatása az 1930/31. tanévben került bevezetésre (Majer, 1983; Pankotai, 1970).
A Sébor által követett geodéziai oktatás lényege abban foglalható össze, hogy erős segédoktatói egyéniségeket vett maga mellé, segítségükkel kiscsoportos gyakorlatvezetés mellett, egyénekre szabott oktatást várt el és valósított meg. Oktatói a gyakorlatok alatt folyamatosan segítették és követték a hallgatóik munkáját, a földmérési munka szigorú önellenőrzését kívánták meg, és fejlesztették ki tanítványaikban. Ezek a nemes hagyományok az utódok munkájában is felismerhetők (Gerencsér, 2008).

József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kara (1934–1949)


Az 1930-as évek elejéig túlságosan megnőtt a hallgatók terhelése, ezért ismét felmerült az oktatási reform szükségessége. Erre a reformra 1934-ben került sor, amikor az 1934. X. törvénycikk a főiskolát az újonnan létesült József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez csatolta, de az intézmény Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar néven Sopronban maradt. A tanulmányi idő 9 szemeszterre nőtt. A földmérés oktatása lényegében változatlan maradt.
Külön ki kell emelni a tavaszi félév végi földméréstani gyakorlatot, mely nagyon hatékonynak bizonyult mind az oktatott tananyag elsajátítása terén, mind nevelési szempontból.
Az erdőmérnök képzés magas színvonala széles körben elismert volt, ami főképpen a műszaki tárgyak (köztük a földmérés) igényes oktatásának volt köszönhető. Az erdőmérnöki oklevél, megfelelő gyakorlati működés esetén a városi mérnöki (Mérnöki Kamara 1929. június 7-i ülése), az állami földmérési és térképészéti szolgálatra (1928, évi 5287/XIII, Ü. M. sz. alatt közölt minisztertanácsi határozat), továbbá a földmérői jogosítvány megszerzésére (40/1909. I. M. R. 6. §), az állami távírdai szolgálatra (1883. I. törvénycikk 15.), valamint a vízjoggal kapcsolatos műszaki szolgálatra (23 0911/1918. V. A. sz. F. M. R.), államvasúti mérnöki szolgálatra (116.713/1914. A. T. sz. MAV Ig. R.) is képesít. Az okleveles erődmérnököknek magánmérnöki működésben vagy bármely más mérnöki munkakörben való specializálódásra alkalmuk van (1923. évi XVII. törvénycikk 37. 5 M. i.), amelyre sokoldalú műszaki és természettudományi képzettségüknél fogva az oklevél több-kevesebb lehetőséget nyújt.
Sébor János az 1923–1965 közötti időszak kiemelkedő egyénisége volt. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karának 1943-44-ben, 1947-48-ban dékánja, 1944-45-ben, 1948-49-ben pedig prodékánja lett. 1944-45-ben mutatott példás, bátor helytállása, az intézmény kitelepítésének, műszer- és eszközparkja elvitelének, a szovjet katonák egyetemre történő bevonulásának megakadályozása ma már korszakos, de emlegetésre érdemes legenda (Szabó, 2008).

A bánya-, kohó-, földmérő- és erdőmérnökképzés szétválása (1949–1952)


Vélhetően a II. Világháború után bekövetkezett gyors és erőszakos politikai átformálódásnak tudható be, hogy az 1949–1955 közötti években alapvető szervezeti átalakulás ment végbe a felsőfokú bányász-, kohász-, erdész- és földmérő képzésben.
Az 1949. évi 22. törvény a Budapesti Műszaki Egyetem szervezetének módosításáról úgy rendelkezett, hogy a bánya-, kohó- és erdőmérnöki kar bánya- és kohómérnöki osztályát az 1949/50-es tanévtől kezdve fokozatosan meg kell szűntetni. A bánya- és kohómérnökképzés ezzel elvált az erdőmérnökképzéstől.
Az 1949. évi 25. törvény előírta, hogy a soproni műegyetem bővítendő, a VKM felszólította a soproni kart a geodéta kar tervezetének kidolgozására.
1950. május 9-én ismertették az újabb VKM-rendeletet, mely szerint az Erdő- és Földmérőmérnöki Kar Erdőmérnöki Osztályát az Agrártudományi Egyetem szervezetébe utalta. A Földmérőmérnöki Osztály egyelőre a Budapesti Műszaki Egyetem keretében Sopronban folytatta működését.
1952 nyarán költöztek a kohász tanszékek Miskolcra.
Az 1952. október 13-án kelt 97/1952. X. 13. számú minisztertanácsi rendelet újabb fordulópontot jelentett a kar életében, hiszen a rendelet értelmében az Erdőmérnöki Kar kivált az Agrártudományi Egyetem, és önálló Erdőmérnöki Főiskolaként működött tovább.
Az áldatlan huzavonának az MDP Politikai Bizottságának 1955. március 24-i ülése vetett véget, amely hatályon kívül helyezte az önálló bányászegyetem létesítésére hozott korábbi határozatot, elrendelte a miskolci egyetem befejezését és a soproni karok áthelyezését Miskolcra. Szeptember 15-én törvényerejű rendelet is előírta, hogy a soproni karoknak 1957. augusztus 1-ig be kell fejezniük a Miskolcra költözködést (HILLER, 1985).
Ezen előzmények alapján teljesen indokolt, és időszerű volt Sébor János és Tárczy-Hornoch Antal professzor kezdeményezése és javaslata, melynek következetes, sokszor fáradtságot nem kímélő, küzdelmes kiállást kívánó végig vitele végül is azt eredményezte, hogy a Tárczy-Hornoch Antal által vezetett Geodézia és Bányaméréstan, továbbá a Sébor János által vezetett Erdészeti Földméréstani Tanszékre, mint szaktanszékekre, valamint az alapozó tárgyakat oktató néhány tanszékre támaszkodva, a Budapesti Műszaki Egyetem soproni székhelyű kara szervezze meg a földmérőmérnökök önálló egyetemi képzését.
Az első tanévre 50 elsőéves hallgatót iskoláztak be, a tanítás 1949. október 23-án kezdődött. Az Erdő- és Földmérőmérnöki Kar Földmérőmérnöki Osztályának elnöki tisztét betöltő prodékánná, majd az 1950-től önállóvá vált Földmérőmérnöki Kar dékánjává Sébor János professzort választották, aki a szervezéssel terhelt tisztséget az ügy iránti mélységes szeretettel és odaadással, fáradságot nem kímélve éveken át viselte. Tárczy-Hornoch Antal professzor pedig az MTA keretében, valamint bel- és külföldi kapcsolatrendszerén keresztül, minden erejét latba vetve segítette és támogatta az önálló Földmérőmérnöki Kar ügyét.
A Kar hamarosan további két új szaktanszéket szervezett. Elsőként 1951-ben az Alkalmazott Geodézia Tanszéket hozták létre átmenetileg Sébor János dékán, majd 1952-ben történt egyetemi tanári kinevezésétől Hazay István professzor vezetése alatt. Oktatóként első munkatársai Szalontai László és Szádeczky-Kardoss Gyula voltak. A tanszék Sopronban hihetetlen rövid idő alatt hét új tantárgy tananyagát dolgozta ki, és készítette el a hozzájuk tartozó jegyzeteket.
Röviddel későbben 1952 őszén felállították a Tereptan és Fotogrammetria Tanszéket is. Megbízott első vezetője Sébor János dékán volt, a fotogrammetriát Hankó Géza, a topográfiát (hegyidomtant) és a kartográfiát Kunovszky Emil oktatta, akik ezeket a tárgyakat hosszú időre megalapozták és tanították, nemcsak Sopronban, hanem később Budapesten is.
Az 1949-ben kezdett első évfolyam 1953 júliusában fejezte be egyetemi tanulmányait, és 21-en szereztek földmérőmérnöki oklevelet. 1955-ben elnöki tanácsi rendelettel a Földmérőmérnöki Kart (a már korábban odahelyezett Bánya- és Kohómérnöki Kar mellé) Miskolcra, a Nehézipari Műszaki Egyetemre, majd 1959-ben az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnöki Karának szakaként Budapestre telepítették. A soproni földmérő-képzés megszűnt (Geodézia és Kartográfia).

Erdőmérnöki Főiskola (1952–1962)


Erdészeti felsőoktatási intézményünk 1952-ben végül önálló Erdőmérnöki Főiskola lett. A képzési időszak 1952-54 között 8 félévre csökkent azzal, hogy erdőgazdákat és erdőiparosokat, illetve külön erdőhasználókat képeztek. A kedvezőtlen tapasztalatok miatt azonban 1954-től újra egységesítették az erdőmérnökképzést, és a tanulmányi időt 9 félévre emelték. Lényeges változása volt ennek az időszaknak, hogy 1950-től a hallgatók diplomatervet készítettek, ennek sikeres megvédése után ítélték oda az erdőmérnöki oklevelet (Majer, 1983). Az 1957/58. tanévtől a hallgatók képzési ideje 10 félévre emelkedett. A Földméréstani Tanszék vezetője változatlanul Sébor János. Ezen időszak első lépéseként 1952-ben megjelentette fotogrammetriai előadásainak anyagát jegyzet alakban.
Az 1952–1962 időintervallumban a Sébor professzor vezette tanszék oktatógárdája: Teszárs GézaSárkány JenőFarkas TiborVeress Sándor, az utolsó években Kocsis József volt. Többek szerint ez tekinthető a „Sébor korszak” nagy generációjának. 1956 novemberétől Sárkány Jenő Bécsben, Farkas Tibor Münchenben, Veress Sándor Kanadában folytatta az oktató munkát, ott vált megbecsült neves professzorrá. Helyükre a tanszékvezető kérésére Pálvölgyi Lóránd erdőmérnök térképésztiszt érkezett. Az itthon maradtak és az új oktatók igyekeztek folytatni a korábbi oktató-kutató hagyományokat, tartani az igényes oktatás minden elvárását és feltételrendszerét.

Erdészeti és Faipari Egyetem (1962–1996)


1962-től kétkarú, önálló Erdészeti és Faipari Egyetem lettünk, Erdőmérnőki és Faipari mérnöki Karral. Az oktatás 10 féléves, de még így is 37,1 óra általában a heti terhelés. A tanulmányi időszak végén diplomaterv készítését és védését írta elő szabályzatunk, államvizsgát 4 fő tantárgycsoportból szigorlat jelleggel kell tenni, illetve 1975-től a komplex államvizsga rendszerét vezettük be.
1963 szeptemberében a Földméréstani Tanszék személyi összetétele különféle okok miatt jelentősen átalakult: Teszárs Géza meghalt, Kocsis József Sopronban tanácselnök-helyettesi megbízást fogadott el, Pálvölgyi Lóránd hosszú ideig tartó betegsége miatt nem tudott oktatni. A rektori vezetés Sébor János professzor kiválasztott utódaként Bezzegh László erdőmérnököt, geodéziai műszerkonstruktőrt, és Szabó Gyula erdőmérnököt, korábbi tanszéki demonstrátort kérte fel az oktatásban való azonnali közreműködésre. A gyakorlati oktatást ebben a tanévben óraadóként még Kocsis József és Somogyi József földmérő kutatómérnök segítette. Gerencsér Miklós földmérőmérnök 1964 februárjától, Dévai Péter erdőmérnök 1976-tól vett részt a tanszék oktató-, nevelő- és kutató munkájában. A tanszékvezető a feladatok meghatározásakor az „újak” figyelmét a tantárgyak megszerettetésének kötelezettségére és módjára hívta fel. „Tapasztalat szerint a tantárgyakat a közepes képességű, közepes szinten felkészült oktatók is meg tudják valahogyan tanítani, de azt megszerettetni csak a legjobbak képesek.” A Sébori iskola ereje, nagysága többek között az előző mondatban leledzik (Szabó, 2008).
A tantervet 1975-ben reform alá vettük, és részben a tantárgyak összevonásával, részben az előadások csökkentésével általában 33,1 órára csökkent a heti órák száma (Majer, 1983).
Sébor János 1965-ben bekövetkezett halála után Bezzegh László erdőmérnök lett a Földméréstani Tanszék vezetője (1965–1979), aki erdőmérnöki oklevelét a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Erdőmérnöki Karán szerezte 1948-ban. Oklevelének megszerzése után 1949-ig az Erdőközpont műszaki előadója, 1949-51-ig az akkor alakult Erdészeti Tudományos Intézet erdőrendezési osztályának vezetője, 1951-53-ig a Honvéd Térképészeti Intézet tudományos osztályvezetője, 1953-57-ig a Magyar Optikai és Finommechanikai Vállalat kísérleti laboratóriumának kutató mérnöke, 1957-63-ig a Magyar Optikai Művek vezető konstruktőre volt. 1949-ben az FM Svájcba küldte 10 hetes fotogrammetriai mérnöktovábbképző tanfolyamra. Ez a kurzus soros feladataira, de egész életpályájára jelentős hatással volt, átalakította szemléletmódját (Szabó, 2008).
Az Erdészeti és Faipari Egyetemen 1963. szeptember 1. óta egyetemi docensként, majd 1965. szeptember 1-jétől 1979. június 30-ig tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozott. Kitűnt igen jó előadói és didaktikai érzékével. Az erdőmérnök-hallgatók százaival szerettette meg a geodéziát és a fotogrammetriát. Szívesen foglalkozott a hallgatókkal, munkatársaival, igényes volt velük szemben, de igényes volt önmagával szemben is. Ápolta a selmeci hagyományokat, az Erdészeti és Faipari Egyetemre kerülő fiatalok ma is abból a könyvből éneklik a selmeci dalokat, amelyhez ő írt megható előszót. Határozott egyéniség volt, véleményét mindig, minden fórumon őszintén elmondta, még ha nem is tetszett ez mindenkinek, és ha ez hátrányára is vált.
Mindezzel együtt Bezzegh professzor elsősorban konstruktőr volt, többek között igen sokat tett a Magyar Optikai Művek geodéziai műszerei nemzetkőzi tekintélyének növelése érdekében. Az 1985. évi brüsszeli világkiállításon Te D1 típusú teodolitjáért nagydíjat kapott. 1960-ban a geodéziai műszerek fejlesztése terén végzett eredményes munkájáért a Kossuth-díj II. fokozatával tüntették ki. Sokáig dédelgetett, de sajnos meg nem valósított terve volt a radiálortofotoszkópia elvén működő fotogrammetriai műszer elkészítése.
Bezzegh professzor irányításával 1964-ben készült el tisztán fotogrammetrai technológiával a Visegrád–Fellegvár –Nagyvillám M=1:2000 méretarányú szintvonalas tervezési térképe. Példaértékű, a maga nemében korszakos műalkotás! Földi méréssel csak az ellenőrzés történt. Ekkor az erdészet a témában megelőzte a polgári fotogrammetriát (Szabó, 2008 ).
A tanszéki személyzet személyi összetétele az 1968–1979 közötti időszakban a következőképpen alakult:
tanszékvezető: Bezzegh László tanszékvezető egyetemi tanár;
oktatók: Gerencsér MiklósSzabó GyulaTvordy GyörgyKovács Gyula (1975-től), Dévai Péter (1977-ben) a Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kar igazgatói vezetésének meghívásos ajánlatát elfogadva, a tanszékvezető és a rektor támogatásával Székesfehérvárra távoztak. Feladatul az 1976-ban induló földrendező képzés megszervezése, az új szak tantárgyi programjainak elkészítését és az ezzel összefüggő kutatásokat kapták. Szabó Gyula nyugdíjas óraadóként jelenleg is több évfolyamon tanítja Székesfehérváron a „Föld- és területrendezés” című tantárgyat (Szabó, 2008). 1975-től Bánky József lépett a helyükbe.
A Földméréstani tanszék által oktatott tárgyak (Erdészeti földméréstan I-II., Fotogrammetria) tematikája és óraszáma 1979-ig lényegében nem változott. Itt most eltekintünk attól, hogy a tanszék történetében – időszakosan – más tárgyak oktatására is sor került a földméréstani témájú tárgyak mellett (pl. Vadpatak szabályozás, Erdészeti vízgazdálkodástan).
Az 1968/69. évi tanterv szerint az Erdészeti földméréstan I. tárgy az 5. szemeszterben heti 3+4 órában, az Erdészeti földméréstan II. tárgy a 6. szemeszterben heti 3+4 órában, a Fotogrammetria tárgy a 7. szemeszterben heti. 2+3 órában került előadásra.
Bezzegh László 1966-67-ben új jegyzeteket adott ki (Földméréstan I-II., 1966, Erdészeti fotogrammetria, 1967). A földméréstani jegyzetek megírása főképpen azért vált szükségessé, mert a Sébor János által írt tankönyvek (Általános geodézia I-II.) már nem voltak beszerezhetők. A fotogrammetria tananyaga az új jegyzettel bővült és korszerűbbé vált.
A tananyagot az erdőmérnöki gyakorlat és a rokon szakterületek igényei, követelményei is formálták, alakították: térképek készítésével, mérések gyakorlatával, és számítástechnikájának ismeretével kapcsolatos igények, erdőgazdálkodási üzemi térképek, a fotogrammetria ugrásszerű fejlődése, parkerdőgazdaságok térképei, vadgazdálkodási üzemi térképek, erdőfeltárási alaptérképek, vízgazdálkodási és meliorációs térképek, országos átnézeti erdőtérkép, erdőgazdasági úttervezés és útépítés, környezetvédelem, zöldövezetek, fásítás, stb. (Szabó, 1974).
Az 5. szemeszterben oktatott Geodézia I. tárgy (a tantárgyak neve időről időre változott: Földméréstan, Erdészeti földméréstan, Geodézia, Geodézia és fotogrammetria) tananyaga elméleti és gyakorlati megalapozója a 6. szemeszterben oktatott Geodézia II. tárgynak – és bizonyos fokig – a 7. szemeszterben oktatott Fotogrammetriának is. Itt ismerkednek meg a hallgatók a legfontosabb hibaelméleti és kiegyenlítőszámítási alapfogalmakkal, a geodéziai műszerek szerkezeti felépítésével, a méréseknél előforduló leggyakoribb hibákkal, azok elméleti igazolásával, és a műszerhibák kijavításának módjával.
Fontos helyet foglal el a térképekkel összefüggő ismeretanyag: a Magyarországon előforduló vetületek, geodéziai koordinátarendszerek, azok szelvényhálózata, térképi területek meghatározása, a területmeghatározás eszközei.
A hibaelmélet és kiegyenlítőszámítás elméleti jellegű. A föltétlen szükséges alapfogalmakon túlmenően a hibaterjedés témaköréből az összeg, szorzat és általános függvény középhibájának elméleti megfogalmazását és bizonyítását, a kiegyenlítési csoportok közül az I., II., III. csoportot részletesen, a IV., V., VI. csoportot vázlatosan tárgyalják (Hazay-féle csoportosítás). Főként ezek szükségesek a következő két szemeszter számítási feladataihoz.
Legnagyobb óraszámban adják elő és tárgyalják a geodéziai műszereket. A hallgatók megismerkednek a távolságmérés, a magassági- és vízszintes szögmérés, valamint a szögkitűzés műszereivel és eszközeivel, az ezekkel összefüggő elméleti kérdésekkel, a szögmérések hibaforrásaival, és megismerik a mérőasztalt is. A közvetett távolságmérők csoportjában kiemelt helyet kapnak a modern geodéziában már szinte nélkülözhetetlen fizikai távmérők. Részletesen tárgyalják az erdészet speciális műszerét, a busszolát, és az ezzel összefüggő ismereteket.
Főként mérési módszertan és gyakorlati geodézia a tantárgy második féléves anyaga. A hallgatók a fontosabb módszertani alapokkal ismerkednek meg, a szigorlaton a műszerismerettől a térképszerkesztésig minden munkafázist tudni kell, ami az erdőmérnöki yakorlatban előforduló geodéziai munkák elvégzéséhez elengedhetetlenül szükséges. Ebben a tananyagrészben tárgyalják a különféle kitűzési módszereket. Így: egyenes vonalak, szögek, területek és görbe vonalak kitűzését, azok elméleti bizonyítását, a mérési pontok megjelölésének módját. Ismertetik és tanítják a háromszögelési, pontkapcsolási, sokszögelési, részletpont-meghatározási feladatokat, a derékszögű síkkoordinátarendszerekben történő különféle számításokat. Kisebb területek felmérése és a területosztások sem képzelhetők el e nélkül. A tananyag egyes fejezeteinek tárgyalásánál figyelembe veszik az OFTH utasítások előírásait.
Külön fejezet foglalkozik a magasságmérésekkel, így a szintezéssel, barometrikus és trigonometriai magasságméréssel, a tahiméterekkel; azok használatával. Megfelelő mennyiségben kapnak a hallgatók hegyidomtani ismereteket. A mérési gyakorlatokon a hallgatók 5-6 fős csoportokban, előre meghatározott mérőpályán, önálló feladatokat oldanak meg.
A tanszék oktatói egy-egy tanulócsoporttal az ország különböző részein nyári üzemi-, terepi gyakorlatokat szerveztek és vezettek. Az „éles” valós feladatok végzéséhez többször diplomatervi feladatok is kapcsolódtak. Ilyenek voltak:

  • Pisztrángos tó tervezése a Szelcepuszta melletti Mogyorós patak völgyében;
  • Mederszabályozás a Garadna-völgyben;
  • Kőfolyásos oldal földi-fotogrammetriai felmérése-, megkötési tervek készítése Lillafüreden;
  • Vízmosás felmérése erózió akadályozó földgátak tervezésére Lillafüreden;
  • Fonyód, Fonyódliget úthálózatának felmérése, térképezése, rajzos munkarészek elkészítése;
  • Fonyód-vár környékének felmérése, telekosztási terv készítése tb.

fotogrammetria oktatása (harmadik félév) világviszonylatban egyre nagyobb jelentőséget kap az erdőmérnökképzésben. Erdőrendezőségeink már rutinszerűen alkalmazzák ezt a modern térképészeti eljárást. Az erdészeti interpretáció is hamarosan bevezetésre kerül. Ezt a fejlődést a Földméréstani Tanszék műszerparkja nem tükrözi, amit elsősorban a gyakorlatok sínylenek meg, s ez egész oktatómunka hatásfokát csökkenti. E tudományág geometriai és optikai alapfogalmai közül azokra a legfontosabbakra hívják fel a figyelmet, amelyekkel részletesen a matematika, fizika, ábrázoló geometriai előkészitő tárgyak nem foglalkoztak. Részletesen tárgyalják a fényképészeti és fotogrammetriai alapfogalmakat. Ismertetik a földi fotogrammetria felvevő és kiértékelő berendezéseit. A légi fotogrammetria című, legnagyobb fejezet magában foglalja a felvevő és kiértékelő berendezéseket, a fotogrammetriai pontsürítést.
A fotogrammetriai műszerek jelentős részét Bezzegh professzor ajándékozás útján szerezte. Új műszerek beszerzésére nem került sor. A modern és megfelelő számú felszerelés hiányát némileg úgy próbálták pótolni, hogy a félév utolsó tanulmányi hetén egy napos tanulmányutat szerveztek Budapestre, amikor a hallgatók a polgári térképészeti intézményeknél és az ÁEMI Fotogrammetriai osztályánál a műszereket megnézhetik, és a fotogrammetriai termékekkel is megismerkedhetnek.
Bezzegh László 1979-ben nyugdíjba vonult. A Kossuth-díjas nyugdíjas Bezzegh László nem szakadt el az intézménytől, az Erdőrendezéstani, illetve a Környezetvédelmi Tanszéken kapcsolódott be a szakmérnök-képzésbe, konstruktőri ambícióival támogatta az ott folyó kutatómunkát.
A nagymultú tanszék vezetésével, pályázat útján, az Erdőmérnöki Kar és az Egyetemi Tanács javaslatára a rektor Bácsatyai László kutatómérnököt (GGKI) bízta meg docensi beosztásban. Bácsatyai László felsőfokú tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Általános Mérnöki Karán kezdte meg 1960-ban, majd 1962–1967-ig a Moszkvai Geodéziai, Légifényképezési és Kartográfiai Egyetem Földmérőmérnöki szakán (a MTA ösztöndíjasaként) folytatta és fejezte be. Első munkahelye a MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet volt, ahol már 1978-ban tudományos osztályvezető lett. 1979. július 1-től az Erdészeti és Faipari Egyetem Földméréstani Tanszékének egyetemi docense, 1979. augusztus 1-től tanszékvezető. 1978-tól a műszaki tudományok kandidátusa, 1994-95-ben habilitált. Bácsatyai László kiváló matematikai tudásával és előadói képességével emelkedik ki a sorból. Több egyetemi jegyzet mellett az alma materen túl is elismert tankönyvek szerzője (Geodéziai vetületek, 1993, Geodézia erdő- és környezetmérnököknek, 2003).
1993-ban az Erdőmérnöki Karon 8 szemeszteres, főiskolai szintű, levelező Vadgazda Mérnöki Szak, majd környezetmérnök képzés indult.
A tanszék által gondozott tárgyak óraszáma 1980-ig alig változott:

  • Geodézia és fotogrammetria I. (az 5. szemeszterben 3+3 óra),
  • Geodézia és fotogrammetria II. (a 6. szemeszterben 3+3 óra),
  • Geodézia és fotogrammetria III. (a 7. szemeszterben 3+3 óra).

Az 1980-as években jelentősen átalakult a kari tanterv, illetve az oktatás szerkezete. Újabb tantárgyak oktatására került sor, emiatt a „hagyományos” tárgyak oktatásának időkerete szűkült. Az 1991. évi tantervben a Geodézia I-II. tárgyak heti órakerete 2+2 órára csökkent. Főképpen a gyakorlati oktatásban okozott komoly nehézségeket az óraszám csökkenése. A csökkentett óraszám miatt egyes gyakorlatokat el kellett hagyni, illetve a gyakorlatokon oktatott ismeretek készség szintű elsajátítása veszélybe került. A Fotogrammetria tárgy neve „Fotogrammetria és távérzékelés”-re változott, jelezve, hogy a távérzékelés fejlődése és jelentősége nőttön-nő. Heti óraszáma 2+2.
A geodézia, fotogrammetria, távérzékelés és térinformatika oktatásának jellegzetessége ebben az időszakban a számítástechnikának és elektronikának a tantárgyaink területén bekövetkezett ugrásszerű fejlődése. Ez egyre fokozódó mértékben követeli meg az új eljárások (elektronikus tahimetria, globális helymeghatározó rendszerek, digitális térképezés, digitális képfeldolgozás és térinformatika ) megfelelő arányú bevonását az oktatásba. A digitális hagyományos eljárásokat és ezeknek a mindennapok geodéziai gyakorlatában betöltött szerepét folyamatosan át kellett értékelnünk. Ennek oktatásunkban is tükröződnie kellett, és fokozatosan próbáltuk érvényesíteni. Úgy ítéltük meg, hogy az új módszerek és műszerek nem helyettesíthetik még a tradicionálisakat, oktatásuk utóbbiakkal párhuzamosan, a rendelkezésre álló oktatási óraszám terhére kell, hogy történjék (Bácsatyai, 2000).
Mivel az utolsó jegyzetek megjelenése óta, 1979-ig 14 év telt el, a tanszék oktatói új jegyzetek írásába kezdtek:

  • Geodézia I. 1983,
  • Geodézia II. 1985,
  • Fotogrammetria és távérzékelés 1992,
  • Geoinformatika 1997.

A tanszék személyi állománya 1979-től 1996-ig többször változott. 1979-től:
tanszékvezető: Bácsatyai László,
oktatók: Bánky JózsefMárkus IstvánKovács GyulaTvordy György 1979-ben eltávozott. 1994-ben lépett munkába Czimber Kornél előbb tanszéki mérnök, majd a PhD fokozat megszerzését követően egyetemi docens munkakörben.

Soproni Egyetem (1996–2000), Nyugat-magyarországi Egyetem (2000–2016) a 
Geomatikai, Erdőfeltárási és Vízgazdálkodási Intézet létrejöttéig 2007-ig


Fotogrammetria tananyaga „Távérzékelés” fejezettel bővült. Egyre nagyobb szerephez jut az oktatásban a számítástechnika, illetve a térinformatika. A térinformatika oktatásában és alkalmazásában korszakos jelentőségű Czimber Kornél: Geoinformatika című tankönyvének megjelenése.
Az időszak elején az erdő- és környezetmérnök-képzés mindhárom tantárgyának előadásait Dr. Bácsatyai László tanszékvezető tartotta. 1996-tól a „Fotogrammetria és távérzékelés”, majd 1998-tól a „Távérzékelés” tantárgyak előadója Márkus István. A gyakorlatok lebonyolításában a kollégák kb. egyenlő mértékben vesznek részt. Hangsúlyozzuk, hogy gyakorlataink túlnyomó többsége az ún. kiscsoportos oktatási formában történik, ez a hallgatói tanulócsoportok mindenkori létszámától függően azok még további 2-3 csoportra bontását jelenti, vagyis gyakorlatonként 2-3 oktató részvételét követeli meg, amely jelentősen megnöveli az egy főre vetített óraszámot. Tantárgyaink jellegéből adódóan azonban egyéb gyakorlati oktatási formát nem tudunk elképzelni.
2004-ig kialakult az Erdőmérnöki Kar máig érvényes képzési struktúrája, mely szerint a karon 2006-ban lezárult a hagyományos rendszerű oktatás, és 2003-tól megkezdődött a kreditrendszerű képzés. A szakok felsorolása: Okleveles Erdőmérnöki Szak, Okleveles Környezetmérnöki Szak, Okleveles Környezettudományi Szak, Természetvédelmi Mérnöki Szak, Vadgazda Mérnöki Szak, Vadgazda Mérnöki Szak Levelező Tagozat. A tanszék tárgyait valamennyi szakon és tagozaton oktattuk, a tanszéki oktatók óraterhelése az egy-egy tantárgyra szánt órakeret csökkenése ellenére folyamatosan növekedett.
Mindeközben megkezdődött a felkészülés a Bolognai-folyamat jegyében bevezetésre kerülő lineáris kétciklusú képzésre. Máig az EM BSc, KM BSc, KT BS, TM BSc, VM BSc (nappali és levelező tagozat), és a TM MSc (nappali és levelező tagozat) képzés indult el. Közben (2000–2002-ben) a csíkszeredai EM, KM és VM Levelező Szakokon is oktattuk a tárgyainkat.
A tanszék személyi állománya 1996-tól többször változott. 1997-ben kapcsolódott be a tanszék munkájába Király Géza, aki 1999-ig levelező doktorandusz volt, 1999. júliusától egyetemi tanársegéd, majd egyetemi adjunktus, jelenleg – PhD fokozatának megszerzése óta (2007) – egyetemi docens. 2000-ben nyugdíjba vonult Bánky József. 2000-től félállású egyetemi docensi munkakörben segíti az oktatást Bányai László, a MTA GGKI tudományos osztályvezetője.
Az önálló Földméréstani Tanszék oktató gárdája a tanszék megszűnés előtt (2005):
Dr. Bácsatyai László egyetemi tanár, tanszékvezető, okleveles földmérőmérnök;
Dr. Márkus István egyetemi docens, okl. erdőmérnök, vízellátás-csatornázás-egészségügyi szakmérnök, geodézia szakon erőforrás-kutató szakmérnök;
Dr. Kovács Gyula egyetemi adjunktus, földmérőmérnök, okl. földmérő műszaki tanár;
Dr. Czimber Kornél egyetemi docens, okleveles erdőmérnök;
Király Géza egyetemi tanársegéd, okleveles erdőmérnök;
Dr. Bányai László részmunkaidős egyetemi docens, okl. földmérőmérnök.
Bácsatyai László tanszékvezetői pályafutását 2007-ben fejezte be, amikor a legutóbbi intézményi átalakítás alkalmából a tanszék beolvadt a NYME EMK Geomatikai, Erdőfeltárási és Vízgazdálkodási Intézetbe. Egyidejűleg nyugdíjba vonult, de még továbbra is aktív maradt: a NYME székesfehérvári Geoinformatikai Karán a „Felsőgeodézia” tárgyat oktatta. Helyét Czimber Kornél vette át.
2007-ben végleg nyugdíjba vonult Kovács Gyula és Márkus István. Helyükre jött Brolly Gábor és Bazsó Tamás.